22. Meleg helyzet

Sziasztok!

Igen, tudom, idén még nem volt rész, higgyétek el, rettenetesen sajnálom! Viszont most két résszel is érkeztem engesztelésképp, és ha minden jól megy, akkor visszarázódok a havi egy részkitételhez :)

Mindemellett pedig szeretnék Nagyon Boldog Születésnapot Kívánni drága blogger (bár már inkább Wattys) barátnőmnek, Skirának! 💗

A részhez pedig kellemes olvasást kívánok mindenkinek! :)

~Hablaty~

Bélhangos összehívott minket egyik nap egy esti sütögetésre csapatépítés gyanánt. Nem éppen kicsattanó örömmel fogadtam a hírt, hogy nem elég a napi edzést, de még az estét is együtt kell töltenem olyanokkal, akik utálnak. Meg is jegyeztem Bélhangosnak, hogy én ezt kihagynám. De kötelezett rá, előjött mindenféle érvekkel meg büntetésekkel, így inkább elmentem.  Igaz, sokkal jobban éreztem volna magam otthon a négy fal között, hogy nyugodtan tudjak agyalni az elmúlt napokon. Főleg azon, amit Fogatlan mondott a háborúról.

A döntést azóta sem sikerült meghoznom, mondjuk nem is volt időm komolyan elgondolkodni rajta. Ugyanabból álltak a napjaim. Edzés, műhely, Fogatlan, műhely. Másnap kezdődött elölről, akár egy végtelen körforgás. Fogalmam sem volt arról, mi lenne a helyes döntés. Hogy ki mellé kellene állnom. Hajnalnak ez olyan könnyen ment, olyan egyszerűnek tűnt fogni magad és világgá menni. De számomra ez nem volt ennyire könnyű. Nem akartam cserbenhagyni sem Fogatlant, sem apámat. Pedig akárhogy is döntök, valakit mindenképp el kell árulnom.

Nem is akartam még ebbe belegondolni. Hajnal idősebb volt, mikor választott, sokkal tapasztaltabb, jobban átlátta a helyzetet, mint én. Ő belefolyhatott akkoriban – még ha akaratlanul is – a hibbanti politikai belügyekbe, amit nekem még nem engednek, mert túl fiatal vagyok. Nem voltam nagy harcos, mint a nővérem, nem mertem úgy kiállni az igazamért, ahogy ő tette anno. Úgy éreztem, nem állok készen arra, hogy egy ilyen döntést meghozzak.

Az este túl hamar eljött. Már mindenki a katapultnál volt, mire én megérkeztem. Sütögettek. Magam is felkaptam egy botra tűzött halat és leültem a pad szélére, Josette mellé. Próbáltam elvonatkoztatni attól, hogy nemrég csúnyán összekaptam vele. Ő rám sem nézett, csak sütögette a csirkéjét. Egy kicsit reménykedtem, hogy Bélhangos meghívja Josét és Nalát is, de ez nem történt meg. Tényleg csapatépítésnek szánhatta ezt az egészet. Csak az építés része elmaradt.

Bélhangos épp nagyban mesélte, hogy veszítette el a végtagjait. Oda-vissza fújtam a sztorit, amikor ő vigyázott rám kisebb koromban, esti meseként ezt mondta el mindig. Nem is kell jobb egy ötéves kisgyereknek, nincs igazam?

- Egyet rántott rajta és egészben lenyelte a karomat. És láttam, milyen pofát vágott. Ízlettem neki –mondta Beles büszkén. Szerintem ez undorító. Mármint, azzal büszkélkedni, hogy ízlettem egy sárkánynak. – Biztos dicsekedett velem, mert nem kellett egy hónap és egy másik meg elvitte a lábamat.

- Hű, azta! –ámuldozott egyhangúan az egész banda.

Azóta sem értettem, mi olyan nagydolog ebben. Egy sárkány megcsonkította Bélhangost. Rendben, biztos könnyebb így felfogni az egészet, hiszen ahogy apám szokta mondani, „Vikingek vagyunk. Foglalkozási ártalom.” Én mindenesetre nem fogadnám ilyen könnyen, ha elveszíteném valamelyik testrészemet.

- Nem fura, hogy a kezed benne volt egy sárkányban? –kérdezte Halvér, majd összeütött két csikrecombot. – Ha az agyaddal irányíthattad volna, megölhetted volna belülről azzal, hogy összeroppantod a szívét.

Halvér ilyenkor nagyon ijesztő volt. Amilyen hatalmas volt a srác, olyan nagy volt a szíve is, de tudott olyan furcsa elméleteket és dolgokat mondani, amik egy horror-sztoriba is beleillettek. Mint például ez. Ki a fene gondolt volna arra, hogy egy leharapott kézzel összeroppantsa egy sárkány szívét? Épeszű ember biztosan nem. Ezen is látszik, hogy a vikingek mennyire hibbantak.

Ezt szerencsére nem csak én gondoltam így, Hal több furcsa tekintetet is kapott, Josette undorodva el is húzta a száját mellettem.

- Esküszöm, olyan mérges vagyok! –szorongatta a botját Takonypóc. – Megbosszulom azt a gyönyörű kezed és azt a gyönyörű lábadat! Ezentúl minden sárkánynak levágom a lábát! Az arcommal!

Takonypóc volt a másik, aki képes volt ilyeneket mondani, de belőle még ki is nézte az ember. Ezért nem is néztünk rá olyan furán, mint Halvérre. Takonyból még ki is nézi az ember, hogy megteszi. Főleg amilyen őrült.

- Nem, nem. A szárnyát és a farkát kell levágni. Ha nem tud repülni, nem tud elszökni. A földhöz ragadt sárkány halott sárkány –mondta Bélhangos és ezt illusztrálva, letépett egy darabot a csirkéjéről.

Ezt mintha már hallottam volna tőle. Végtére is igaza volt. Ha Fogatlant anno ott hagytam volna az erdőben egyedül, biztosan nem élte volna túl. Biztosra vettem, hogy még a kötélcsapdából ki tudott volna szabadulni, de repülésre képtelen volt. Hisz leszakadt a farokredője zuhanáskor. Anélkül pedig nem tudott felszállni, valamint kulcsfontosságú volt az irányításhoz.

Bele sem mertem gondolni, mi lett volna Fogatlannal, ha nem csinálom meg neki a műredőt. Ha éhen nem is halt volna, beleőrült volna a bezártságba. Fogatlannak a repülés az élete, minden nap alig várja, hogy elmenjek hozzá és repüljünk. Bár azt ki ne várná? Ha a vikingek összebarátkoznának a sárkányokkal, ha nem lennének ellenségek, hanem lovasok, ők is várnák azt a pillanatot, mikor repülni mehetnek. Én is ezt vártam minden nap. Élveztem a sebességet, a friss levegőt, az egész repülést.

Vajon milyen gyors lehetett Fogatlan fénykorában, amikor még megvolt a másik farokredője is? Sosem gondolkodtam még el ezen komolyabban. Abban biztos voltam, hogy a műredővel nem képes az eredeti sebességével repülni. Emellett ott vagyok én is befolyásoló tényezőként, plusz súlyként. Ő sokkal jobban tudja, hogy milyen állásba kell épp tenni a redőt, én csak érzésből csinálom, néha pedig épp ez a baj. Hogy Fogatlannal nem egy rugóra jár az agyunk, mindketten mást gondolunk, mást képzelünk. Lehet, hogy sokkal könnyebb lenne neki nélkülem. De ez nem lehetséges, hisz a redő irányításához szükség van rám.

És ekkor bevillant. Szinte megvilágosodásként hasított belém egy merész ötlet, amit talán nem tudok kivitelezni, de egy próbát mindenképp megér.

- Minden oké? –zökkentett ki Josette hangja. – Olyan furán bámulsz magad elé.

- Persze, minden –bólintottam, bár az arcom kissé égni kezdett. Ennyire feltűnő lenne? És mióta érdekli Josit, hogy mi van velem? Elvileg haragszik rám, nem? Inkább annyiban hagytam. Le kellett jegyeznem a terveket, amíg a fejemben voltak.

Szó nélkül letettem a botot és felálltam a helyemről. Anélkül surrantam le az emelvényről, hogy bárki is észrevette volna. Hallottam, hogy Bélhangos ásít egyet.

- Jól van, lefekszem. Ti is menjetek. Holnap elérünk a nagyfiúkig. Lassan, de biztosan eljutunk a Szörnyen Nagy Rémséghez. De ki nyeri el a jogot, hogy megölje?

- Én leszek az! –mondta Fafej. – Mert ez a sorsom. Látjátok?

Halvér meglepetten kapott levegő után.

- Anyukád engedi a tetkót?

- Ez nem is tetkó! Ez egy anyajegy!

- Születésedtől fogva ismerlek, és ez eddig nem volt ott –szúrta közbe Kőfej.

- Ott volt, csak eddig sosem láttál baloldalról!

A többit már nem hallottam, de nem is nagyon figyeltem. Amint leértem a műhelybe szaladtam, hátra a kis szobámba. Előkaptam a füzetemet és felvázoltam a terveimet egy önműködő farokredőről, amihez már nincs szükség rám és Fogatlan elvileg már tudna vele egyedül repülni. Rizikós volt, de egy próbát mindenképpen megért. Többféleképp is lerajzoltam, több oldalról szemügyre véve az ötletet. A szerkezet belsejéről, összetételéről, hogy mik kellenek hozzá.

Utána ellenőriztem, hogy minden szükséges dolog megvan-e a műhelyben. Kellő mennyiségű bőr, fém, csavarok és fogaskerekek. Elméletileg minden szükséges anyag megvolt. És a tervek is rendben voltak. Már csak meg kellett csinálni.

- El sem hiszem, hogy tényleg beválhat –túrtam a hajamba.

- Micsoda? –hallottam meg egy hangot magam mögött. Automatikusan összehúztam a lapokat magam előtt, hogy minél kevesebb látszódjon a tervekből és úgy fordultam meg enyhe szívrohammal. Fellélegeztem, mikor realizálódott bennem, hogy az csak José.

- Egek, ne ijesztgess! A szívbajt hoztad rám! Amúgy is, merre jártál?

Az angyal csak a szemeit forgatta. Napok óta nem hallottam felőle semmit, egyszerűen szó nélkül felszívódott. Egy kicsit féltem attól, hogy Eliza és Hajnal példáját követve egyszerűen lelépett és nem fog visszajönni, én meg megint egyedül maradok.

- Nala nem mondta, hogy dolgom van? –kérdezte. Nala tényleg említett valami olyasmit, hogy nem kell aggódnom, José vissza fog jönni, csak valami halaszthatatlan dolga van. De a történtek után mégis mit hittem volna?

- De azt nem mondta, hogy mi.

- A főnököm hívatott –mondta. Sosem beszélt a főnökéről, de nem is igazán kérdeztem. Nem úgy nézett ki, mint aki beszélne róla. – Nos, akkor, mi válhat be?

- Gyere, megmutatom –intettem neki. Mellém lépett, a terveimre pillantott.

- Ez egy új farokredő Fogatlannak? –érdeklődte.

- De nem akármilyen –vigyorogtam. – Önműködő.

Egy kis ideig emésztgette a szót, először nem értette, mire gondolok, majd láttam a megvilágosodást a szemeiben. Hitetlenkedve nézett rám.

- Azt akarod mondani, hogy csináltál egy farokredőt, amihez nem kell a nyereg és… te sem?

- Pontosan! Ezt nézd –mutattam a rajzra. – Ezzel a részével fog kapcsolódni az ép redőnek, a fogaskerekek pedig küldik a jelet a műredőnek és így elvileg képes lesz magától repülni!

- Elvileg? –akadt fent a szón. – Szóval ez még nem biztos?

- Ezek csak tervek –mondtam a rajzokra nézve. – Addig semmi sem biztos, amíg meg nem csináltam. És még úgy sem biztos, hogy működik. De nagyon remélem, hogy fog.

- Honnan jött az ötlet, hogy egy ilyet összedobj?

Felsóhajtottam.

- Bélhangos miatt, főképp. Azt mondta, a földhöz ragadt sárkány halott sárkány, és igaza van. José, én nem akarom megfosztani Fogatlant a szabadságától, sosem akartam!

- Már visszaadtad neki a szabadságát, Hablaty. A mostani farokred-

- Nem! Az más! Az… teljesen más. Az nem teljes szabadság, érted? Rendben, tud repülni, de csak velem, csak ha a hátán vagyok a nyeregben, és… Más az, mikor magától repül. Sosem láttam még magától repülni. De szeretném megadni neki ezt.

- Hablaty.

- Csak ez köti hozzám, és nem akarom földhöz láncolni.

- Hablaty!

- Érted, mit akarok ezzel, u-

- Hablaty! –szólt rám kissé idegesen, mire ránéztem.

- Mi van?

José az ajtó felé biccentett. Először nem értettem, mit akar ezzel, aztán odanéztem. Holt sápadt lettem. Josette állt ott. Egy pálca volt a kezében. Ráismertem a halra, amit fent hagytam a nagy sietségben. Mintha csak ezt akarta volna utánam hozni. Most viszont kiesett a kezéből. De csak bámult rám és tátogott. Lassan álltam fel a székből. Ő hátrált egy lépést az ajtó felé. Nem kérdeztem rá, mennyit hallott. Biztosan hallott mindent. A kérdés csak az, hogy mennyit értett meg belőle.

- Josette… –kezdtem, de ő közbevágott.

- Hablaty, mi ez az egész? –kérdezte remegő hangon. – Miről beszéltél az előbb? Nem értem…

- Jobb, ha nem tudsz róla.

- Jobb, ha nem tudok róla? Jobb, ha nem tudok róla?! De igenis tudni akarok róla! Tudni akarom, miért viselkedsz ilyen furcsán, miért kerülsz, és hogy miért beszélsz valami sárkányról meg farokredőkről! –kiabálta, majd arcára hitetlenkedés ült. Ismertem ezt az arcot. Nagyon reméltem, hogy nem jött rá. Bár tudtam, hogy Josette rendkívül okos, szóval ennyiből simán rájöhetett. Félelmemnek hangot is adott. – Hablaty… ugye nem álltál össze egy sárkánnyal?

Nem tudtam, mit válaszoljak neki. Csak tátogtam, mint egy hal, de hang nem jött ki a számon. Joséra néztem segítségül, de ő már nem volt mellettem. Remek, persze, hogy akkor tűnik el, mikor szükség van rá! Újra a lányra néztem. Mivel nem válaszoltam neki, ez számára egy igenlő válasszal ért fel. Hátrálni kezdett, de sikítva megugrott, mikor nekiment Josénak, aki az ajtóban állt elállva azt. Josette nem tudott menekülni.

- Josette… meg tudom magyarázni! –mondtam lassan és kimérten, miközben felé léptem. Ő a fejét rázta, ahogy ismét rám nézett.

- Nem…

- Josi, kérlek, engedd, hogy megmagyarázzam!

- Nem!

Keze lendült, mikor elég közel értem hozzá. Lendületből pofozott fel. Oldalra fordult a fejem, égett az arcom. José rosszabbul járt. Josette őt megrúgta egy… nem épp kellemes helyen. Az angyal nem számított a támadásra, térdre rogyott. Josi kiszaladt a műhelyből, el valamerre a falu központja felé. Egy kis ideig csak álltam és néztem utána, majd erőt vettem magamon és otthagyva a nyöszörgő Josét, elindultam a lány után. Az egyik fordulóban értem utol, ami a házuk felé vezető utcára nyílt. Elkaptam a karját, visszarántottam.

- Várj!

- Ne! Engedj el! –rántotta ki a karját a kezemből. Kétségbeesve néztem rá.

- Josette, kérlek, könyörgöm, csak hadd magyarázzam meg! – Egyenesen a szemembe nézett. Egyszerre lángolt benne a düh, a félelem és a kétségek. Könnyek szöktek a szemébe, mégis sziszegett, mint egy vipera. Álltam a tekintetét. De ő nem tudta az enyémet. Félrenézett, összeszorította a szemeit. Óvatosan fogtam meg a kezét. – Ha meghallgatnál, megértenéd, ho-

- Összeálltál egy sárkánnyal, Hablaty –sziszegte halkan, hogy csak én hallgassam. – Az ellenségeinkkel!

- Ők nem olyanok, mint hisszük! Kérlek, Josette, ez… ezt nem tudom megmagyarázni, csak megmutatni.

- Nem! Kizárt, hogy engem egy olyan… izéhez vigyél!

- Akkor csak ígérd meg nekem, hogy erről nem szólsz senkinek! Kérlek, Josette, mint barátod kérlek rá, hogy bízz bennem és ne beszélj erről senkinek se!

Josi ismét rám nézett. Kék szeme még mindig könnyes voltak és továbbra is láttam benne a kétséget. A rettegést. Kihúzta a kezét az enyémből és ellépett tőlem. Lassan kezdett el hátrálni.

- Te már nem az az ember vagy, akiben meg tudok bízni… –suttogta, majd ismét futni kezdett a házuk felé.
Egy jó ideig csak álltam ott és bámultam utána kétségbeesetten. Már nem eredtem a nyomába. Felesleges volt. Semmit sem értem volna el vele. Hangosat sóhajtva indultam vissza a műhelybe. Ennek az esetnek hangja lesz. Számon fognak kérni. Vagy ami rosszabb: hajtóvadászatot indítanak. Mindezt azért, mert nem figyeltem oda eléggé.