27. Kalmár a pácban

Sziasztok! :)

Igen, tudom, a havi két rész ígéret nem jött össze, és elnézést is kérek érte, de semmi időm nem volt írni az elmúlt három hétben... Remélem megértitek!

Emellett, a kérdezz-felelek kitételét még kitoltam egy hónappal, ugyanis kaptam pár kérdést, amikre még nem sikerült választ adnom. Szóval ha valaki esetleg szeretne még kérdést küldeni, augusztus 10-ig megteheti! :)

Ennyi lettem volna mára. Kellemes olvasást! :)

~Hajnalpír~

Alzira és én a lehető leghamarabb elhagytuk a szigetet. Persze leginkább az én unszolásomra. Tudtam, hogy ő élvezi azt a fagyot, ami a Jégvadász-szigeten volt, viszont nem volt a legkellemesebb arra ébredni éjjel, hogy nem érzem a lábaimat. Szóval még akkor útnak is indultunk és egy valamivel délebbi szigeten telepedtünk le órákkal később. Minden lehetséges ruha rajtam volt, ami csak rám fért, beleértve a kesztyűt is, amit Nolan adott. És még ezek után sem tudtam aludni. Bezzeg Zira! Ő átaludta az egész délelőttöt, amíg én olvadoztam.

Délután aztán ismét tovább indultunk. Még délebbre akartam jutni, ha nem is teljesen a célig, de minél távolabb az éjszaki jeges fagytól. Többször is megfogadtam mind magamnak, mind Zirának, hogy soha többé, senki az égvilágon nem tud rávenni, hogy én megint ennyire felmenjek északra.

- Rühellem a hideget –szaladt ki a számon megint.

:Hetvenhat.:

- Mi hetvenhat?

:Hetvenhatodszor mondod, hogy rühelled a hideget.:

- Mióta számolod? –vontam fel a szemöldököm.

:Nem is tudom. Úgy másfél-két órája.:, gondolkodott el. Ez éppen annak az időtartamnak felelt meg, mióta elindultunk. :Fáradt vagyok. Nincs a közelben egy sziget sem? Majd holnap továbbmegyünk. Ráérünk, nem? Meg már nem is vagyunk annyira északon, hogy azért nyavalyogj!:

- De, igazad van –nyúltam hátra a térképért. A fáradtságtól alig láttam a vonalakat. Alzira lelassított kicsit, hogy a szél ne gyűrje össze az eddiginél is jobban a pergament, bár általában magától ki szokott simulni. Figyeltem a szaggatott vonalat, amin haladtunk a cél felé. Sehol sem láttam a közelben egy szigetet sem. Nem akartam elhinni, hogy tényleg ennyire a semmi közepén vagyunk. – Nincs semmi a közelben.

:Akkor milyen messze van?:

Megvizsgáltam a térképet.

- Úgy… négy órányira.

:Hogy mennyi?! Na, biztos nem! Ha nem találsz valamit ötven kilométeren belül, a vízre fogok leszállni!:

- Nem tudom leszűkíteni a keresést ötven kilométerre!

:Egy nyamvadék varázstérkép van a kezedben! Mondd meg neki, hogy szűkítse le!:

- Szerinted beválik?

:Egy próbát megér, nem?:

Erre végül is nem mondhattam nemet. Megkértem a térképet, hogy mutasson mindent ezen az adott távolságon belül. A térkép változni kezdett, pár másodperc múlva pedig mutatta, amit kértem: a nagy semmit. Mindenre kiterjeszttettem a keresést, sziklákra, a legkisebb kiálló kődarabokra, mini szigetekre. De mindig ugyanazt mutatta. Végül végső elkeseredésemben megkértem, hogy mutassa a közelben úszó hajókat. És láss csodát! Egyetlen találat!

- Van egy hajó nem messze innen keletre.

Alzira azonnal irányba is fordult.

:Remek, úgyis hiányzott már egy kis robbantgatás!:, lelkesedett.

- Nem fogjuk felrobbantani a hajót! –jelentettem ki. – Ártalmatlanítjuk a legénységet, alszunk egyet és továbbállunk. Senki sem fog megsérülni.

:Csak aki ellenáll.:

- Zira!

Felsóhajtott.

:Jó, jó, értettem.:

Alig pár percnyi repülés után meg is pillantottunk egy foltot a horizonton. Próbáltam ráfókuszálni, de nem lett sokkal tisztább a kép. Alapjáraton is alig láttam, így pedig csak annyira, amennyire eredetileg kellett volna. Egészen nagydarab ladik volt, csendesen egymagában úszkálva, de célirányosan dél felé tartva. Pontosan arra, amerre mi is igyekeztünk. Alzira kifordított pikkelyekkel, közel maradva a felhőkhöz kezdett el körözni a hajó felett.

- Látsz valakit? –kérdeztem.

:Nem. Viszont ez a hajó bűzlik mindentől, amit csak el tudsz képzelni.:

- Kereskedőhajó?

:Lehet. Közelebb menjek?:

- Kérlek.

Alzira alábukott, a vízfelszín felett lassan közelítette meg a hajót. Tettünk körülötte néhány kört, mielőtt Zira a lehető leghalkabban felkapaszkodott az oldalára. Vártunk egy kicsit, hallgatóztunk. Egy ember lépéseit vettem ki. Nagyon reméltem, hogy tényleg nincsenek többen a hajón, sokkal könnyebb lett volna átvenni az irányítást. Kardot ragadva másztam fel a fedélzetre, azonnal el is bújtam egy hordó mögött. Kereskedőhajónak tűnt, ahogy Zira is érezte.

Lassan kezdtem el haladni a fedélzeten. Közben végig füleltem, honnan hallom a léptek zaját. Ha nem kereskedő lett volna, halászhajóra tippeltem volna. Azon szoktak még kevesen lenni. Na de egy ember? Ki az a merész, aki egyedül hajózik egy sárkányokkal teli világban? Bár nem voltak szigetek a közelben, ahonnan jöhettek volna. De bármikor belebotolhat egy vándorlásba és akármilyen vízisárkányba. Merész és idióta ember lehetett, vagy még nagyon kezdő.

A vitorlába hirtelen belekapott a szél, a hajó megindult, én pedig majdnem orra buktam. Elesnem ugyan nem sikerült, de kis híján lelöktem egy agyagkulacsot. Épphogy sikerült megfognom. Már csak az hiányzott, hogy elszalasszam a meglepetés erejét.

- Ó, egek! Ó, magasságos egek! –hallottam a jajveszékelést. Először megijedtem, hogy Alzira felfedte magát a kereskedő előtt és amiatt siránkozik, de végül letettem róla és ráfogtam a szélre. Nagyon reménykedtem benne, hogy nem most ért ide az a vihar, ami letérített minket az útról pár napja.

Elindultam a hang felé. Magam előtt tartottam a kardot, ahogy egyre közelebb osontam az éppen a vitorlával szenvedő kalmárhoz. Hátulról valamiért ismerősnek tűnt, a hangja is az volt. Biztos voltam benne, hogy már találkoztunk, ha többször nem is, egyszer legalább.

Ahogy már csak néhány lépés választott el tőle, már kezdtem egyre biztosabb lenni az árus kilétében is. De nem mertem elhamarkodottan megszólítani, vagy lankadni hagyni a figyelmemet, mert ha nincs igazam, akkor veszélyes is lehet. Ki tudja, ezek a kalmárok mennyire vannak kiképezve?

A kalmár hátához tartottam a kardomat, a hegyével épphogy megérintve. A férfi megfeszült.

- Egyetlen rossz mozdulatot se! –figyelmeztettem. – Átveszem a hajó vezetését. Hányan vannak itt? –kérdeztem rá a biztonság kedvéért.

- Csak én. Senki más –felelte cérnavékony hangon.

- Biztos? –nyomtam egy kicsit jobban a lapockái közé a fegyvert. Erre még a köteleket is elengedte. Az elszabadult vitorla oldalra fordult, a szél vadul belekapott, a hajó egy pillanatra kilengett oldalra. Ez elég volt ahhoz, hogy elveszítsük az egyensúlyunkat mindketten. Csakhogy én el is botlottam mellé egy másik kötélben.

A kalmár viszont talpon maradt, előkapott egy tőrt és támadt. Időm sem volt felpattanni, a férfi már fölöttem volt és szúrni készült. Ekkor már felismertem a férfit. Johann volt az, a kalmár, aki Hibbantra szokott jönni és kínálni a portékáit. Rengeteget beszél, hihetetlen és lehetetlen történeteket mesél, aminek fele sem igaz, minden sztorin szépíteni szokott, hogy ő jöjjön ki belőle hősnek. Sosem láttam még harcolni, de úgy tűnt, eléggé ért hozzá. És látszólag ő nem ismert fel engem. Vagy egyszerűen nem is akart.

- Johann?

A kalmár nem reagált a felszólításra, már szúrt, nekem pedig annyi időm maradt, hogy elhajoljak onnan. Épp időben, a tőr közvetlen a fejem mellett állt bele a fedélzet padlózatába, de nem okozott rajta komolyabb csorbát. Kirúgtam alóla a lábát, és felpattantam, amilyen hamar csak tudtam, viszont a kardom pont a kalmár mögött volt. Nem értem el, arra már ő is felpattant és tőrét maga előtt tartva nézett szembe velem. Rá sem ismertem a kalmárra.

Védekezően magam elé emeltem a kezeimet, ha kellett, akár ökölharcba is hajlandó voltam belemenni. Viszont nem volt rá szükségem. A kardom magától csúszott a lábamhoz. Ezen a férfi is meglepődött. Aztán megérezte Alzira leheletét a nyakánál.

A sárkány fölötte tornyosodott, pikkelyei lassan visszafordultak hófehérbe. A kalmár láthatóan lefagyott, ez pedig elég időt adott lehajolni a kardomért és felé tartani. Johann, velem nem is foglalkozva, lassan megfordult és szembenézett a Hófúriával, aki időközben elkezdte gyűjteni a gázt egy lövéshez. De a tüzet már a szájában tartotta, nem sütötte el. A kalmár elejtette a tőrét.

- Ó, magasságos Odin…

- Odin itt most nem segíthet –jegyeztem meg, miközben eltettem a kardot. Tudtam, hogy már nem lesz rá szükség. – Zira, vissza!

A sárkány elharapta a lövést, sűrű füst szivárgott ki az orrán. Morogva lépett egyet az árus felé, aki kettőt hátrált. Alzira elhúzta onnan a leejtett tőrt és a szájába vette. Johann szemei kikerekedtek. A sárkány komótos léptekkel kerülte meg és lépett hozzám, átadva a pengét. A nadrágom derekába csúsztattam. Alzira végig a kalmáron tartotta a szemét, összehúzott pupillával, barátságtalanul vizslatva. Megsimítottam a fejét.

- Nem fog bántani –mondtam a kalmárnak. – Emlékszik rám, Johann?

- Ismernem kéne egy hüllőlovaglót? –kérdezett vissza. Halványan elmosolyodtam.

- A sárkánylovas kifejezést jobban preferálom. Amikor ismert, még nem voltam az. Tényleg ennyit változtam két év alatt?

A kalmár egy kis ideig csak vizsgált, majd lassan elkerekedtek a szemei.

- Hajnalpír kisasszony?

Biccentettem.

- Rég láttam, Johann. Elnézést az apró kellemetlenségért, de először nem tudtam, hogy maga az. Aztán meg meg akart ölni. Nem gondoltam volna, hogy ilyen jól harcol.

- De kisasszony, ön… ön meghalt –nyögte ki. – Az apja azt mondta nekem, hogy a bajnoki küzdelem során kiállt egy fehér Éjfúria ellen és…

:Már elnézést, micsoda?!:, sziszegte Alzira.

Johann megrezzent, de folytatta.

- Nos, és Pléhpofa nekem azt mesélte, miután Hibbant gyönyörűen csipkézett partjaihoz értem egy hosszú és kimerítő út után, ahol találkoztam a…

- Johann, a lényeget, kérem!

- Persze, persze, elnézést. Szóval, tudtommal önnek halottnak kellene lennie. A szigeten azt mondták, hogy megölte a sárkány, aztán elszökött. De hát mily’ badarság, hogy is tudna onnan megszökni egy sárkány!

:Hát, eléggé itt vagyok! Ő meg még eléggé él!:

- Ez egy elég hosszú és bonyolult történet –kuncogtam. – Mindenesetre, eléggé élek és ő az a sárkány, aki ellen kiálltam –mutattam a Hófúriára. – A neve Alzira.

- Ő a fehér Éjfúria? –kerekedtek el Johann szemei.

- Hófúria –javítottam ki, mielőtt Zira felkapta volna a vizet.

- A Hófúriák mítoszok, mendemondák. Senki sem találkozott még egyel sem.

- Pedig Zira tényleg az.

- Én elhiszem, kisasszony, én elhiszek önnek mindent –hajolt meg kissé, majd Alzirára nézett. – Gyönyörű teremtmény a maga… rémisztő módján.

Zira persze egyből kihúzta magát a bókra. Ha egy valamivel meg lehet fogni ezt a sárkányt a gyomrán kívül, az az egójának növelése. Szerintem más út nem is nagyon vezet a szívéhez a kaján és a bókokon kívül. Johann végül beinvitált minket a fedélközbe, ahol kérés nélkül tálalt nekem ebédet. Alziráról addig leszedtem a nyerget, ő elment halászni, hozzátéve, hogy akármennyire igaza van a kalmárnak a szépségét illetően, nem akar nagyon a közelében lenni.

Hosszú percekig csak ültünk egymással szemben. Johann csendesen figyelte, ahogy falatozok – vagy inkább zabálok –, ami elég szokatlan volt tőle. Általában be sem áll a szája, alig lehet elhallgattatni. Mindig minden alkalomra van valami története, amik néha elég hihetetlennek és abszurdnak hangzanak. Apa mindig azt hangoztatta, hogy felét nem szabad elhinni annak, amit mond. De én szerettem hallgatni ezeket. Gyerekfejjel olyan érdekesnek tűntek.

- Merrefelé tartasz, Johann? –néztem a kalmárra.

- Oh, éppen pár napja hagytam el egy északi sziget jeges ormait, és…

- Johann! Merre? Nem honnan.

A kalmár felsóhajtott.

- Most kezdem majd leróni a Szigetvilágon belüli köröket –mondta. – Ádázok, Számkivetettek, Hibbantiak.

- Megy Hibbantra? –csillant fel a szemem.

Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy örüljek-e ennek, vagy ne. Hiszen én nem mehetek haza. Soha többet nem tehetem be a lábam a szigetre. Elvégre, halottnak hisznek. Ahogy Johann is mondta. A hibbanti nép szemében én egy fehér Éjfúria ebédje lettem az utolsó teszten. Mégis rettentően honvágyam volt. Annyi minden hiányzott onnan. A testvéreim, a barátaim, a megszokott kerékvágás… még apám is. Rendben, összekaptunk, nem is kicsit, mégis rettenetesen hiányzott. Amíg anyával voltam, Alzira volt az egyetlen, akivel normálisan veszekedni lehetett.

Tudtam, hogy nem tehetek kitérőt. Nem mehetek el Hibbantra Johannal álruhában körbenézni, hogy Miguel és a bandája lerombolta-e már a fél falut. Pedig szívesen megtettem volna. Johann sem ismer meg két év után, akkor vajon Hibbanton hányan ismernének rám, ha köpenyt húznék? Senki. Mégis pontosan tudtam, hogy nem tehetem.

- Minden rendben van a szigeten, Johann? –kérdeztem meg sem várva az előző kérdésemre a választ.

A kalmár biccentett.

- Már amennyire rendben lehet egy törzsfői sarj elvesztése után.

- Ezt hogy érti?

- Hiányzol apádnak, Hajnalpír. Ahogy mindenkinek. El sem tudod képzelni, hány sziget küldött részvétajándékot a szigetnek, mikor eljutott hozzájuk a halálod híre. De persze én erről nem tudok semmit –emelte fel a kezét. Halványan elmosolyodtam.

- Tőlem nem tudja meg senki –biztosítottam.

Bizalmasan közelebb hajolt.

- Úgy tudom, hogy még rituális temetést is tartottak –mondta. – Jelen volt az Ádáz vezér is a fiával. De a tamaraniak nem.

- Nem? –vontam fel a szemöldököm.

- Nem ám. Az egyik hibbanti azt mesélte, hogy a halála után Lionel felajánlást tett az apádnak. Hogy adja hozzá a nővéredet a fiához.

- Hogy mi? –pattantam fel. – Ha most azt meri mondani, hogy apám belement…

- Nem, nem, nem, nyugodjon le, kisasszony, az apja kidobta a tamaraniakat a szigetről –mondta.

Kettős érzelmek kezdtek el kavarogni bennem. Egyszerre örültem neki, hogy apámnak megjött az esze. Már csak az hiányzott volna, hogy Alkony lebukjon Frodi előtt és közszemlére téve kivégezzék a Kívülállósága miatt. Meg a nővérem eleve nem az a típus, aki a sarkára áll és kijelenti, hogy neki mi nem tetszik. A teliholdi örökös már a kezét akarja évek óta, abba már kezdett beletörődni, de én tudtam, hogy tudatalatt ő mennyire nem akarja a kényszerházasságot. Frodi mellett, ha kiderült volna, hogy Kívülálló, ha nem, nem hiszem, hogy sokáig életben maradt volna. Másrészt, rettentően fájt, hogy mindez azután jutott el az agyáig, miután én meghaltam. De hát persze, Alkonypír mindig is apám kedvenc lánya volt, őt természetes, hogy nem teszi ki ennek az egésznek. Bezzeg engem szó nélkül odaadott volna neki. Mint valami állatot.

- Kisasszony? –kereste velem a szemkontaktust a kalmár. – Minden rendben? Ne hozzak esetleg egy pohár vizet?

- Nem kell, köszönöm –ültem vissza a székre. Akkor vettem észre, hogy a kezem ökölbe van szorítva és a körmeimet szinte belevájtam a tenyerembe.

- Na, és –kezdeményezett új témát – ön merre tart, kisasszony? Ha nem vagyok túl tolakodó.

Kellett pár másodperc, mire eljutott a tudatomig, hogy engem kérdezett. Mondjuk, ki mást kérdezett volna. Elővettem a térképemet, kiterítettem az asztalra.

- Őszintén, magam sem tudom pontosan –mondtam, majd a fekete ikszre mutattam. – Oda. Nem tudom, mi van ott pontosan, vagy hogy milyen messze vagyok tőle, de oda.

Elkezdte tanulmányozni a térképet. De nem a pontot, amire mutattam, hanem úgy összességében az egészet. Úgy vizsgálta, mint valami alku tárgyát, egy dolgot, amit megszerezhet, aztán jó pénzért tovább adhat.

- Ez egy rettentően részletes térkép a szigetvilág ezen részéről, lenyűgöző. Szabad tudni, hol vette? Esetleg nem eladó véletlenül?

- Ez bizalmas infó. És nem eladó.

- Mily’ szomorú. Pedig biztos lehet bent, hogy ez a térkép megér vagy hatvan aranyat –bólogatott. Hatvan arany elég nagy vagyonnak számított. Egy átlagos térkép, bármennyire is részletes, nem került többe egy-két aranynál. De abban is biztos voltam, hogy az én varázstérképem sokkal többet ér hatvan aranynál.

- Nem eladó –erősítettem meg. A kalmár bólintott. – Tudja esetleg, hogy mi ez a hely? Csak hogy legalább sejtésem legyen arról, hogy hová készülök.

- Ha szabad egy pillantást –vette el az ikszről az ujjam, majd összehúzott szemekkel, a szakállát simogatva vizsgálni kezdte a pontot. Néhány perc után elővette a saját térképét és összehasonlította vele. Az övén is egy nagy ikszet véltem felfedezni, pontosan ott, ahol az enyém is volt. – Hát persze, hogy tudom!

- És el is árulja? –néztem rá. Felgöngyölte a térképét és elrakta.

- Hát, tudja, kisasszony, nagyon szívesen segítenék, őszintén, de mint ön is tudja, kereskedő vagyok, így…

- Az információnak is ára van –fejeztem be helyette. Felsóhajtottam. – Mit szeretne?

- Esetleg…

- A térképen kívül –jelentettem ki.

- Mit ajánl?

Egy kis ideig hallgattam.

- Visszaadom a tőrét –mondtam.

- És még?

- Nem süllyesztem el a hajót, rajta minden cuccával és magával.

A kalmár rám bámult. Egy kis ideig farkasszemet néztem vele. Láttam a szemében a győzelmemet.

- Az iksz helyén egy hajótemető van. Semmi érdekfeszítő dolog nincs ott.

- Akkor önnek miért van bejelölve, Johann?

- Oh, hát ott rejtegetem tömérdeknyi kincsemet, amit felhalmozok az utam során –mosolygott szerényen.

- Nincs véletlenül egy kisebb láda, amit eddig nem tudott kinyitni, akárhogy próbálta? –érdeklődtem. Johann elgondolkodni látszott.

- Most, hogy mondja, lehet, hogy van… de miért van szüksége önnek arra a ládára? Teljes mértékben kinyithatatlan.

- Ez maradjon az én dolgom –mosolyogtam rá, majd felálltam. – Nagyon hálás vagyok a vendéglátásért, Johann, de azt hiszem, ideje továbbállnunk.

:Mi?! Épp most jöttem meg!:, toppant be a sárkány, majd lefeküdt a sarokba. :Egy kiadós tíz órás alvás előtt el nem vagyok hajlandó mozdulni innen!:

Épp megszólaltam volna, mikor Johann a vállamra simította a kezét.

- Aludjon nyugodtan a hajón, kisasszony, a… sárkány is biztosan… fáradt.

Felsóhajtottam.

- Köszönöm, Johann! Tényleg, nagyon hálás vagyok! –göngyöltem fel a térképemet, majd visszatettem a nyeregtáskába, amit Alzira mellé húztam. Hiába bíztam meg Johannban, mégiscsak egy kalmár volt. Mindenben pénzt lát. Leültem a sárkány mellé és nekidőltem az oldalának. Ásítottam. – Lehet, hogy tényleg rám férne.

- Csak egész nyugodtan, kisasszony! –hajolt meg, majd távozott a szobából.

:Egy nyalizós majom.:, nyilvánított véleményt a sárkány.

- Jaj, fogd be! Bezzeg, amikor téged dicsér!

:Akkor is az. De akkor ízlése is van.:

A szemeimet forgattam, majd elhelyezkedtem. Biztos voltam benne, hogy nem fogok tudni fényes nappal aludni, de ennek ellenére pár perc múlva elnyomott az álom.

~

Egy tisztáson voltam. Azon a tisztáson, mint az első álmomban közvetlen az indulás után. Minden megegyezett, a fák és azok távolsága, a hegyek a távolban, a körülöttem lévő virágok. Szinte megint érezni véltem az illatukat, bár tudtam, hogy nem lehet. Egyetlen dolog hiányzott a képből. Vagyis, egyetlen személy.

- Csak nem engem keresel? –szólalt meg egy hang a hátam mögött. Megugrottam, odébb szökkentem.

- A frászt hozod rám! –förmedtem rá.

Mintha meg se hallotta volna. Mikor közelebb lépett nemes egyszerűséggel felpofoztam. Az arcához kapott és úgy nézett rám, mint akinek fogalma sincs, hogy miért kapta. Bár attól a pillantástól egy pillanatra magam is elfeledkeztem róla.

- Ezt, mert ezelőtt eltűntél –jelentettem ki, majd felpofoztam még egyszer, másik irányból. – Ezt pedig azért, ami akkor történt. Kérsz még egyet? Tudok még indokokat felhozni.

- Megértem, hogy dühös vagy –kezdte, de nem hagytam, hogy befejezze. Megint felpofoztam.

- Ó, dühös? Én nem vagyok dühös.

- Érzem –dörzsölte meg az arcát. – Szóval, megértem, hogy dühös vagy és azt is, hogy még nem érted a helyzetet, de… –Ismét pofonra emeltem a kezem, de ezúttal elkapta, mielőtt csattanhatott volna. – Megengednéd, hogy végigmondjam?

- Nem! Nem akarok beszélni veled! –rántottam ki a kezem a markából. Már, ha engedte volna. De nem hagyta. – Engedj el!

- Majd ha lenyugodtál –jelentette ki.

- Nyugodt lennék, ha elengednéd a kezem! –kiabáltam rá. Ő mégis higgadt maradt. Nem szorította a kezem, pusztán fogta, mégsem tudtam kirántani onnan. Aztán elengedett. A kezem önkéntelenül is lendült, hogy még egy pofonnal vörösítsem tovább az arcát, ám ezúttal elhajolt előle.

- Hajnal, higgadj le –kért.

- Nem látod milyen higgadt vagyok?!

- Akkor legalább mondd el, hogy most épp melyik baklövésemért akarsz megölni!

Erre leálltam. Egy kis ideig csak bámultam rá ökölbe szorított kezekkel, majd hátat fordítottam neki, és elindultam az erdő felé. Hiába szólt utánam, nem álltam meg, csak lépkedtem a fák felé. Nem akartam vele beszélni. Nem tudtam, mit keres ott egyáltalán. Hogyan? Ha igaz lenne, amit ezelőtt mondott, és ténylegesen jelen lenne az álmaimban, most hogy csinálja? Nem tudok időeltolódásról Tamaran és Hibbant között. Arra meg rendkívül csekély esély van, hogy nap közepén ledől aludni egyet pont akkor, amikor én is alszok.

Már beértem a fák közé, mikor Damian megragadta a karomat.

- Várj már!

- Hagyjál! –rántottam ki a karom a markából.

- Hajnal, kérlek! Engedd, hogy megmagyarázzam! –kapta el megint a kezem és maga felé fordított. El akartam tűnni onnan, amilyen hamar csak lehet, ki ebből a rémálomból, mégsem léptem ez ügyben. Várakozóan néztem rá. Dam felsóhajtott. – Figyelj, tudom, hogy dühös vagy és teljesen jogosan, oké? Megértem, hogy miért.

Nem bírtam ki, ismét közbevágtam.

- Nem vagyok dühös –mondtam immár valamivel békésebb hangon. Damian felvonta a szemöldökét. – Nem dühös vagyok.

- Akkor mi? Mert határozottan érzek valamit, ami eléggé hajaz a dühre.

- Becsapva érzem magam, Damian! –emeltem fel kissé a hangom, majd vettem egy mély levegőt, hogy nyugodt maradhassak, és ne pofozzam fel ismét. Ő pár másodpercig csak pislogott rám, majd lehajtotta a fejét.

- Értem. És teljességgel jogos. Már az első álomnál el kellett volna mondanom, csak féltem, hogy hogy reagálnál rá.

- Mit gondoltál, hogy majd ámuldozva, szivárványt hányva a karjaidba ájulok, hogy „Ó, álmaim hercege, tiéd vagyok még az álomvilágban is! Vigyél magaddal!”? –játszottam el a szituációt a homlokomhoz kapva, hátradőlve. Elkapott, mielőtt földet értem volna. Nem bírta ki nevetés nélkül.

- Igazából, teljesen normálisan reagáltál. Sőt, rosszabbra számítottam –állított talpra. – A pofonok stimmeltek, de még befigyelt egy ágyékrúgás is.

- Ami késik, nem múlik –néztem rá.

- Inkább kihagynám, fájna, mikor felkelek.

Egy kis ideig bámultam rá.

- Még mindig nem hiszem el, hogy itt vagy –mondtam.

- Pedig itt állok előtted –mutatott végig magán.

- Nem úgy. De tudod, ezt a tudatalattim be is beszélheti magának. Persze, jó lenne, ha itt lennél és tényleg te lennél az, de ez akkor is abszurdum. A heg azért van, mert emlékszek rá, hogy az egyik álmomban meglőttek. Én képzelem oda. Ahogy te sem lehetsz itt.

- Hajnal…

- Nem, figyelj, ez abszurdum! Nem érted? Értened kellene. Nem lehetsz itt. Hiába vagy te a Káoszfúria, nem hiszem, hogy… ekkora hatalmad lenne. Több száz kilométer választ el minket, Damian és kötve hiszem, hogy te ezt képes vagy egy egyszerű álomtrükkel megoldani. Lehetetlenség.

Damian egy kis ideig csak bámult rám. Úgy vizsgált azokkal a kék szemekkel, mintha valami megoldhatatlan rejtély lennék. Egy megfejthetetlen rejtvény, egy megvalósíthatatlan ábránd. Mintha valami komolyan nem stimmelne velem.

Végül bólintott egyet, hátratette a kezeit.

- Rendben.

Szemöldököm a homlokomra szaladt.

- Tessék?

- Rendben –ismételte. – Higgy, amit szeretnél. Hidd el magadnak nyugodtan, hogy nem vagyok itt. Hogy a séta az erdőben, a menekülés abban a városban és az őszi tájkép és levélkupacba dobálás az utóhatásával együtt a te elméd kreálmánya, ahogy én is az vagyok. Hidd csak el. Áltasd vele magad. De én tudom az igazat. És te is tudod. Csak nem fogadod el.

- Ugyan már!

- Komolyan, Hajnal. Elfogadom, hogy te ezt így gondolod, hogy azt akarod, hogy így legyen. Rendben. De tudod mit? Gyere el Tamaranra! Gyere el és megmutatom neked a kis heget a vállamon. Akkor talán hinni fogsz nekem.

- Abszurdum –makacsoltam meg magam. – Te nem lehetsz itt. Nem befolyásolhatod senkinek az álmát, nem ilyen távolságból.

- Úgy tűnik, szorosabb kapocs van köztünk, mint gondoltuk.

- Ezt nem értem –ráztam a fejem. Ő csak elmosolyodott.

- Nem is kell. Még –mondta sejtelmesen, majd egyszerűen biccentett. – Sajnos most mennem kell. Öröm volt veled társalogni, csillagom.

Egy pillanatra lefagytam az új becenév hallatán. Eddig soha nem hívott így. De nem tettem szóvá. Csak már épp kezdtem megszokni a hercegnőzést. Erre átvált egy másikra. Pasik. Ki érti őket?

Az álom abbamaradt és magával rántott a sötétség.