26. Megszállás

Sziasztok!

Igen, tudom, megint nem sikerült tartanom magam a határidőhöz, de most, hogy lassan vége van a sulinak, remélhetőleg sikerül magam tartanom a minimum havi egy részhez (remélhetőleg a havi kettőhöz is).
Valamint - ennek most külön nem szántam cikket, mert semmi újat nem tudnék írni - elérkeztünk a harmadik blogszülinaphoz! Ehhez kapcsolódóan pedig kihirdetek egy kérdezz-felelek-et. Július 10-ig várom a kérdéseket kommentben vagy e-mailben (fantaziafoldjen@gmail.com)!
További kellemes olvasást kívánok! :)

~Alkonypír~

A hajó megszállása gyorsabban elkezdődött, mint gondoltam. Alig pár percre rá, hogy a kapitány elrendelte a teljes készültséget és a távolból meghallottam az első sárkány üvöltését, a hajó megingott. Voltam már hajón korábban, akkor éreztem hasonlót, mikor egy sárkány bombázni kezdett minket. Most is ez történhetett. A tengerjáró érezhetően kidőlt jobbra, de megtalálta az egyensúlyt, nem borult fel. Én viszont előrebuktam a cellában, majdnem egyenesen neki a rácsoknak. Declan, aki közben felállt, neki is zuhant a hajófalnak. Már majdnem visszanyerte az egyensúlyát, mikor a hajó ismét kilengett, de ezúttal a másik irányba.

- Mi folyik itt? –kérdeztem halkan, még mindig a látomástól sokkolva, a könnyeimet törölgetve. Declan épp akkor állt talpra a rácsok segítségével.

- Megtámadták a hajót –szűrte ki a fogai között. Nem eshetett jól a sebének az ide-oda zuhanás.

Nem kérdeztem rá, hogy kik, elég nyomós gyanúm volt rá. De tényleg van rá esély, hogy az angón hívta ide a társait, hogy pusztítsák el a hajót? Abból a dobolásból ugyan mennyit lehet érteni? És hogy jelezte a társainak? Mit jelzett vele nekik?

A léptek egyre hangosabbak lettek és gyakoribbak, dulakodás hangja csapta meg a fülemet. Az angónok elkezdték a hajó teljes megszállását és a legénység irtását. Nem értettem, miért nem robbantják fel egyszerűen a hajót. Ha a sárkányok velük vannak – már ha velük vannak – az lenne a legpraktikusabb és leggyorsabb módszer. Csak jó helyre kell lőni és kész, robbanna is az egész kóceráj. Aztán rájöttem, miért nem teszik. A köpenyes, aranyszemű angón miatt. Nem fognak elmenni nélküle.

- És ez nekünk jó, vagy rossz? –kérdeztem halkan.

Tudtam, hogy az angón így is hallani fogja, amit mondok és érteni is, de nem érdekelt. Csak túl akartam élni ezt az egészet. Bár a látomásom után nem tudtam, hogy ez lehetséges-e. Tényleg itt kell bevégeznem, egy hajón, ahol hetekig fogvatartottak, mint egy állatot?

Declan már épp válaszolt volna, mikor léptekre lettünk figyelmesek. Azonnal a sarokba húzódtam. Nem tudtam, ki jön, de nem is akartam tudni. Az angón felállt, a cellaajtóhoz sétált. Mellettem a sárkány morogni kezdett, irritáltan hátracsapta a füleit. Declan összeszorított fogakkal figyelte, hogy ki fog lejönni a lépcsőn.

Az egyik kalóz volt, karddal a kezében. De nem azzal a szokványossal, valami ferde pengéjűvel. Zihálva vette a levegőt és bicegett, majdnem orra is bukott, mikor leért. Egy nyíl állt ki a vállából. Szóval már dúl a harc fent. És ez a gyáva itt keres menedéket. A következő pillanatban egy újabb nyíl repült be az ajtón, a kalóz pedig orra bukott.

A szám elé kaptam a kezem, ahogy figyeltem a férfi alatt lassan elterülő vértócsát. Közel annyira lesokkolt a látványa, mint mikor láttam Declant kivégezni az árust. Azt is csodának tartottam, hogy egy nyíllal a hátában egyáltalán eddig el tudott jönni. Az angón kiáltott valamit azon a nyelven. Nem kellett sok, megjelent egy fekete ruhás pasas. Aztán még egy. Kapucnijuk a fejükbe volt húzva, de tudtam, hogy angónok. Volt náluk valami csillogó és csilingelő. Egy kulcscsomó? Az. Társuk cellájához léptek és néhány kulcspróba után kinyitották az ajtaját, majd felfegyverezték az aranyszeműt. Íjat és nyilakat adtak neki. Majd ránk néztek.

Halk, tömör eszmecserét folytattak, nagy eséllyel arról, hogy mi legyen velünk. Declan értette, amit beszéltek, arca vörös lett a dühtől, majd elnyugodott. A következő pillanatban az egyik angón odadobta neki a kulcscsomót és társaival együtt kisiettek.

Declan azonnal a zárral kezdett matatni. Végigpörgette a kulcsokat, majd találomra választott egyet és azzal próbálkozott. A zár kattant, a cellaajtó kicsapódott. Némán figyeltem, ahogy az én cellámhoz lép és elsőre kinyitotta.

- Gyere, eltűnünk innen! –nyújtotta a kezét. De én nem mozdultam. Csak a látomás lebegett a szemem előtt. Ha innen kimegyek, többször is megpróbálnak megölni és bizonyosan meg is fognak. Talán van rá esély, hogy túléljem, ha maradok? – Alkony, gyere már! Nem érünk rá! El kell tűnnünk!

- Én nem megyek –suttogtam magam elé. Declan egy pillanatra úgy nézett rám, mint valami őrültre.

- Ne hülyéskedj, nem maradhatsz itt! Ha maradsz, akkor az esélyed nagyjából a nullával lesz egyenlő.

- Ha kimegyek, meghalok. Láttam.

Declan az ajtó felé kapta a fejét, mintha várná, hogy mikor toppan be az ellenség, de végül nem jött be senki. A srác letérdelt elém. A kezemért nyúlt, de elhúztam.

- Ne érj hozzám!

- Figyelj –kezdte. – Tudom, mit érzel, oké? Tudom, hogy most azt érzed, hogy minden reménytelen. De ha nem harcolsz, akkor biztosan itt fogod végezni. Ezt akarod? Egy hajón akarsz meghalni, ahol hetek óta kínoztak?

- Ezer százalékig biztos vagyok benne, hogy ott fent csak a biztos halál vár rám. Nem vagyok harcos. Megvárom, amíg vége a harcnak és… utána megyek fel.

Rám bámult, majd felhorkantott.

- Te magad mondtad, hogy a hajó el fog süllyedni. Itt lent szeretnél gubbasztani és várni a megváltó halált? Úgy akarsz meghalni, mint ez a gyáva alak itt mögöttem? Elrejtőzve? –mutatott a földön heverő kalózra. – Ne hidd, hogy nem fog ide lejönni senki sem. Vagy ha netán mégsem jönnek le, ha az angónok elfoglalják a hajót és akkor el fogják süllyeszteni.

Összeszorítottam a fogaim. Valamilyen szinten igazat kellett adnom neki. Tényleg így akarok meghalni? Egyszerűen megadni magam? De hát nem édes mindegy? Láttam a saját halálomat, láttam, hogy a tatban ér a vég egy felém repülő tőr által. Még mindig nagyobb esélyét láttam a túlélésnek, ha lent maradok.

A hajó megremegett, én pedig összehúztam magam. Declan egy pillanatra elveszítette az egyensúlyát, de időben megtalálta. Ennek ellenére eltorzult az arca, ahogy megfeszült a sebe. Aztán egyszerűen felállt, a kalóz holttestéhez lépett és elvette a fegyvereit. Vagyis, csak kettőt. A két tőrt. A kardot egyszerűen otthagyta. A rövid élű pengéket a nadrágja derekába dugta. Aztán rám nézett. Egyenesen perzselő volt a tekintete.

- Utolsó esély, Alkonypír. Velem jössz, vagy sem?

Rábámultam.

- Nem kérek egy gyilkos segítségéből –makacsoltam meg magam. Ő erre csak halványan elmosolyodott.

- Én pedig nem fogok könyörögni –mondta. Odadobta nekem a kulcscsomót. Reflexből utána kaptam. Furcsán néztem rá. – Maradj ameddig csak akarsz. De ha a hajó elkezd süllyedni és te itt ragadsz, ne feledd, hogy én megmondtam. Mert nem fogok visszajönni érted –indult el az ajtó felé.

- Hová mész? –kérdeztem szinte azonnal.

Declan megtorpant.

- Megyek azt tenni, amit kinézel belőlem. – Ezzel előhúzta a tőröket. Furán tartotta őket, máshogy markolt rájuk. A tőrök hegye nem kifelé nézett, hanem befelé. – Kinyírok mindenkit, aki az utamba mer állni.

Ezzel felsietett a lépcsőn. Csak bámultam utána. Határozottan nem nézett ki jól, kicsit sántított a bal lábára, és minden lépésnél megfeszült az oldalán lévő seb okozta fájdalom miatt. Mégis felment harcolni. Nem fogja megadni magát egykönnyen. Ekkor döbbentem rá, hogy mi volt az, ami annyira izzott a szemében. A harcvágy és a bosszú.

Csak bámultam a kezemben tartott kulcscsomóra. Mit akart, mihez kezdjek vele? Kellett egy kis idő, mire összeszedtem magam annyira, hogy gondolkodni tudjak. A mellettem lévő cellára néztem. Az Égszelő hatalmasra nyílt szemekkel nézett rám. Hát persze. Declan azt akarta, hogy engedjem ki a sárkányokat. De ez volt a látomásban is. A sárkányalakok. Viszont tudtam, hogy ha nem teszem meg, akkor ezek a sárkányok itt ragadnak és amennyiben Declannek igaza lesz, megfulladhatnak. Akármennyire is biztos voltam a saját látomásomban, nem hagyhattam, hogy a saját makacsságom még több életet követeljen.

Felálltam és a cellaajtóhoz sétáltam. A sárkány folyamatosan figyelt, nem vette le rólam a szemét. Próbálgatni kezdtem a kulcsokat.

- Csak ígérd meg, hogy nem fogsz felgyújtani vagy megenni, mikor kiengedlek, oké? –kérdeztem tőle. Mordult egyet. Nagyon reménykedtem, hogy ez egy helyeslő válasz volt.

Végül megtaláltam a kulcsot. Lassan elfordítottam és szélesre tártam a cellaajtót. A sárkány egy kis ideig bámult rám, majd felém lépett. Én ezzel azonos időben hátrálni kezdtem. De ő csak közeledett, egészen addig, amíg neki nem mentem a mögöttem lévő cellának. Remegett a lábam, ahogy farkasszemet néztem a sárkánnyal. Az egy dolog, hogy úgy simogattam, hogy köztünk volt egy rács, ami védett, de most semmi sem állíthatta meg. Olyan magas volt, mint én, ha nem magasabb. Egészen az arcomba hajolt, éreztem a halszagú leheletet. Aztán az Égszelő csak fújtatott egyet, két ugrással a lépcsőnél termett és eltűnt.

Fellélegeztem. Nem tudtam, hová ment, de nagyon reméltem, hogy sikerült kijutnia. A többi sárkány kiengedéséhez már jobban össze kellett szednem magam. Néhányuk nem volt egyszerű, a Cipzárhát két fejét külön ki kellett szabadítani és a Sikló közel állt ahhoz, hogy lyukat robbantson a hajó oldalába és arra menjen ki, de végül nem tette. A Szörnyen Nagy Rémséggel volt talán a legnagyobb probléma. Nem tudtam, hogy őt hogyan hozták oda be, de nem fért ki az ajtón. Persze megoldotta. Egyszerűen fogta magát és áttört rajta.

Én pedig egyedül maradtam odalent. Kihalt volt az egész hely, sosem éreztem magam ilyen magányosan. Fent dúltak a harcok és mégis olyan csendes volt minden. Nyomasztóan. Egyre inkább biztos lettem abban, hogy nem lenne szabad maradnom, hogy futnom kellene, menekülni. De egyszerűen nem tudtam rávenni magam az indulásra. Gyávának éreztem magam. Nem voltam méltó arra, hogy viking legyek. Főleg nem ezek után.

A következő pillanatban egy tűzgolyó szakította át a bárka oldalát, majd a másikon távozott. A deszkáknak idejük sem volt meggyulladni, ugyanis a tengervíz eszméletlen sebességgel kezdett el beáramlani a lyukakon. Declannek igaza volt, a hajó biztosan el fog süllyedni. Megválaszthattam a halálnemem. Vagy megfulladok, vagy egy tőrt kapok a mellkasomba. Elég gyorsan döntésre jutottam.

Felkaptam a halott férfi mellett hagyott kardot és szaladni kezdtem a lépcső irányába, felsiettem a fedélzetre. Át kellett szabnom pár folyosón, de az előző szökési kísérletemből már tudtam, hogy merre kell mennem. Talán az volt a legfurcsább, hogy egy emberrel sem találkoztam, amíg fel nem értem.

A fedélzeten javában dúltak a harcok. Angónok a kalózok ellen. Nem volt nehéz megkülönböztetni, hogy ki kihez tartozik. A hegyesfülűek sokkalta magasabban voltak, mindannyian két méter felett jártak és talpig feketébe voltak öltözve. Maszkot viseltek, ami elfedte a fél arcukat, mint a banditáknak, akikről Johann mesélt. Úgy tűnt a sárkányok is velük voltak. Bombázták a hajót, az oldalát és a fedélzetet egyaránt. Határozottan nyerésre álltak.

Nem telt sok időbe, hogy a kalózoknak feltűnjek. Ketten is megtámadtak egyszerre. Az volt a szerencsém, hogy magammal vittem a kardot. Eléggé képezve voltam ahhoz, hogy ki tudjam védeni a támadásaikat és visszatámadjak, az egyiket sikerült is megvágnom, amitől hátratántorodott. A másikat épp annyira sikerült lesokkolnom vele, hogy ki tudjam verni a kezéből a kardot és megszerezzem. Bár nem tudtam bal kézzel kardozni, sokkal nagyobb biztonságban éreztem magam két fegyverrel a kezemben. De persze ez sem védhetett meg teljesen. Amelyiket sikerült megvágnom, visszaadta a tartozását, sikerült felsértenie a felkaromat, elszakítva ezzel a köpenyt. Túlságosan tombolt bennem az adrenalin ahhoz, hogy különösebben foglalkozzak vele. Tudtam, hogy nem vagyok a legjobb harcos a hajón, de ha már harci helyzetben álltam, nem adhattam fel egykönnyen. Hisz viking vagyok, nem igaz?

Mire lendíthettem volna a kardokat, hogy csapást mérjek a férfire, három nyílvessző állt az oldalába. Levegőért kapott és eldőlt. Társa addig kereket oldott. Ekkor értettem meg, miről beszélt Declan. Ezek gyáva nyulak, csak a saját életüket féltik. Nem mintha én nem azt tettem volna. Azonnal mentőcsónakok felé siettem, közben félrelökve pár figyelmetlen kalózt és talán angónt is. Egy személlyel megint összetűzésbe kerültem, de mivel már eleve sérült volt, nem volt nehéz győztesen kikerülni az ütközetből.

Feltűnt, hogy az angónok mindig elsiklottak mellettem. Bár igaz, nem volt nehéz, hisz átfértem a karjuk alatt, ha úgy adódott. Nem támadtak meg, nem is különösen foglalkoztak velem. Végül betudtam annak, hogy a társuk köpenye rajtam volt azóta is, amit majdhogynem húztam magam után a földön. Talán azt hitték velük vagyok. Bár, ez annyira nem volt hazugság, mert ha mellettük nem is voltam, ellenük biztos nem.

Akármennyire is nem akartam, fél szemmel Declant kerestem, de nem találtam sehol. Na, ennyit a nagy harcosról, aki feljött azért, hogy szétrúgja a seggüket. Kinéztem belőle, hogy fogta az újonnan szerzett kis tőrjeit és amennyire az erejéből telt, távozott a hajóról az egyik csónak segítségével.

Nekem is az volt az utolsó reményem, viszont rá kellett jönnöm, hogy azok a csónakok már nincsenek ott. Elkötötték az összeset. Ahogy elnéztem a távolba, beismertem, hogy nem lett volna a legjobb ötlet csónakkal menni. A sárkányok felgyújtották az összeset, amit vízre bocsátottak. Akkor vettem csak észre, hogy lovasok ültek a hátukon. Angón lovasok. Először nem akartam hinni a szememnek. Ezek az óriások képesek voltak megszelídíteni a sárkányokat és rávenni őket, hogy hagyják magukat megülni? Lenyűgöző.

A sárkányok aztán felénk vették az irányt. Első nekifutásra hat példányt számoltam. Hatalmas, éjfekete lények voltak, akár a maguktól mozgó árnyékok. Épp oly feketék, mint az angónok ruhái. Gyorsan és kecsesen mozogtak, pillanatok alatt körbevették a hajót. Az angónok meglepően gyorsan hagyták félbe az épp megkezdett csatát és ugrottak át a korláton. Akkor jöttem rá, hogy követnem kellene a példájukat, mikor a velem szemben megállt éjsötét démon kinyitotta a száját és megjelent benn a láng fénye.

Viszont ahelyett, hogy átugrottam volna a korláton, hátrálni kezdtem a fedélzeten. Nem volt merszem szembemenni a sárkányokkal. Azt hittem menten porrá égetik a ladikot, de nem tették. Csak tartották a szájukban a lángot és vártak. A parancsra vártak. Ahogy körbenéztem nem sok kalóz maradt a hajón, aki meg menekülni próbált vagy vízbe ugrani, a hajó oldalán lógó angónok visszadobták. Senki sem szabadulhatott.

Három angón mászott vissza a fedélzetre. Az egyikük az volt, aki a mellettem lévő cellában volt. Felismertem azokat az arany szemeket. És csak rajta nem volt köpeny. Felém intett. Azt akarta, hogy menjek. Erre nem számítottam. Biztos voltam benne, hogy az én életemnek itt vége, egy tőr okozza a halálomat. Talán mégis van remény?

Nem volt.

Már épp elindultam volna feléjük, mikor a fegyverükért nyúltak. Először nem értettem miért, aztán valaki hátulról elkapta a karom és magához rántott. Azonnal megcsapott a rum és a rothadó hal undorítóan keveredő szaga. Közel álltam hozzá, hogy lerókázzam a fényesre suvickolt bakancsát. Csak azért nem tettem meg, mert egy kést szorított a nyakamhoz. Levegőt sem mertem venni.

- Engedjetek el, vagy megölöm a kicsikét! –morogta. Nyeltem egyet. Nem, ez határozottan nem hasonlított a látomásomra. Az angónok nem mozdultak. Csak bámultak ránk. Fogalmam sem volt, hogy miért engedték volna el a kapitányt, hisz nem is ismertek. Ennek ellenére nem akartam meghalni. Az aranyszemű angónra néztem. Szinte már könyörögve figyeltem. Egyszerre akartam, hogy elengedjék a kapitányt, ezzel megúszva a halált, és hogy felgyújtsák a hajót vele – és velem – együtt, hogy az a patkány többet ne léphessen szárazföldre. – Nem hallottátok?

A kapitány keze hirtelen eltávolodott a nyakamtól. Meglepődtem. Ki akartam használni az alkalmat, hogy kiszökjek a markából, de nem sikerült. Tényleg elhittem, hogy ennyivel megúszhatom a kis kalandot? Visszarántott és az oldalamba szúrta a pengét. Eszméletlen fájdalom suhant végig rajtam. Minden levegőm bennszorult, de nem tudtam, hogy a meglepettségtől vagy a sokktól. Valószínűleg mindkettőtől. A kapitány nem húzta ki a pengét, bent hagyta, és lefogta a kezeimet, hogy én se tehessem meg. Éreztem, ahogy elázik a ruhám maradéka, hozzám tapad a köpeny és a vér csak szivárog ki a penge mellett.

Az angónok viszont csak álltak ott. Még a szemük se rebbent. A kapitány is beláthatta, hogy ez nem fog így működni, mert lassan hátrálni kezdett velem. Felnyögtem a fájdalomtól. Ki akartam húzni azt a nyavalyás tőrt, de a férfi nem engedte el a karom, nem értem el odáig. Berángatott egy ajtón át a folyosóra, onnan pedig egyenesen a kabinjába, miközben magyarázott valamit az angónoknak. Nem értettem, mit dumál, pedig nagyon akartam. Csak jussak ki innen élve, biztos megtanulok angónul!

Annak ellenére, hogy a hajó érezhetően süllyedt, a kapitány nem épp úgy nézett ki, mint aki menekülni akar. Csak állt ott az asztala mellett az ajtó felé fordulva, maga előtt tartva engem. Mintha csak azt várta volna, hogy egy angón benyit és alkudozni kezd vele. Abszurdum. Egy ilyen harcias nép nem fog kockáztatni egyetlen életért. Főleg nem az enyémért.

Percekig csak ácsorogtunk ott. Az oldalamból kiálló tőr rettentően zavart és fájt is. Már kezdtem viszonylag megszokni a zsibbadó érzést, ami néha felváltotta a fájdalmat, de egyszerűen meg akartam szabadulni tőle. Nagyon reméltem, hogy a rángatás és a mozgás miatt nem történt semmilyen komoly baj, ami veszélyes is lehet.

Lábszárig álltunk a vízben, de a kapitány nem volt hajlandó engedni. Mintha csak meg akarta volna várni, hogy a hajó elsüllyedjen, és mindketten ott leljük a vesztünket. Megvolt rá az esély, annak ellenére, hogy a látomásban nem szerepelt ilyesmi. De persze mennyire lehet pontos egy látomás, ha a jövő folyton változik? Nem láthatom mindig a pontos véget. Nagy eséllyel ez történt. Egy döntés miatt megváltozott a jövő és így nem tőr, hanem víz általi halálom lesz. Nem tudom, melyiknek örültem volna jobban.

Egyre csak gyengültem, a vérveszteség miatt nehezebben álltam a lábaimon. Egyszer-egyszer meginogtam, de a kapitány tartott. Szorosan fogott.

- Nem fognak jönni –jegyeztem meg hirtelen. A kapitány rászorított a karomra.

- Ó, dehogynem. Ezek nem fogják hagyni, hogy egy ártatlan itt meghaljon. Figyeld csak meg. Ha nem is az angónok, akkor a kis Gyorshajtó barátocskád fog idejönni. Akkor pedig megöllek –suttogta a fülembe. Lehelete úgy csapott meg, mintha egy rakás rothadó halat dobtak volna le elém. Az ájulás kerülgetett.

- Ő meg aztán végképp nem fog idejönni –mondtam, de majdnem elhánytam magam a szag miatt.

Declant tartottam az utolsó embernek, aki értem fog jönni. Biztos voltam benne, hogy már messze jár. Ha van egy kis esze, akkor biztosan itt hagyta már a hajót. Ugyan ki akarna itt maradni, ha pusztán elfuthat?

- Akkor csak figyelj.

Nem telt bele fél percbe, de valaki kopogott az ajtón. Megütköztem. Mégis ki az a barom, aki ott marad egy süllyedő hajón és még kopog is? A kapitány nem szólt egy szót se, én pedig egyszerűen nem mertem megmukkanni. Pedig a lelkem üvöltözött, hogy valaki segítsen. Az ajtó egyszerűen kinyílt. Azt hittem semmi sem sokkolhat le annál jobban, minthogy valaki kopog egy süllyedő hajón. Pedig mégis. A kopogó kiléte.

Declan komótosan, lassan lépett be a kabinba. A karja és a mellkasa csupa vér volt, néhány helyen vágásokat láttam. Érzelemmentes arccal bámult a mögöttem álló kapitányra, aki felnevetett. Hisz megmondta, hogy eljön, nem? Én viszont még akkor sem hittem el, hiába állt ott előttem teljes valójában. Képtelen voltam felfogni. A fiú egy lopott pillantást vetett rám, mintha csak felmérné a helyzetet. Arra az egy másodpercre mintha ellágyult volna a tekintete, de amint megint a férfira nézett, visszavette az érzelemmentes álcát. Egyszerűen lehetetlen volt kiigazodni rajta.

- Hát nem megmondtam, szépségem? –markolt rá az oldalamban lévő tőrre a kapitány. Felszisszentem a rajtam végigsuhanó fájdalomtól. – Megmondtam, hogy visszajön érted.

- Ó, nem miatta vagyok itt –intett felém Declan. Feltűnt a kezében csillogó kés. – Magáért jöttem.

Nem tudom, hogy én vagy a kapitány lepődött meg jobban.

- Tessék?

- Jó, talán egy kicsit miatta is, de leginkább maga miatt. Ugye nem gondolta, hogy hagyom nyugodtan megfulladni egy két perc múlva felrobbanó hajón?

Hidegzuhanyként ért, amit mondott. De az talán jobban, mikor a kapitány kirántotta az oldalamból a tőrt. Felüvöltöttem. Ahogy teltek a másodpercek, egyre gyengébbnek éreztem magam, elkezdtem kettőt látni. Az oldalamhoz kaptam, hogy leszorítsam a sebet és amennyire lehet elállítsam a vérzést. Vagy legalábbis megpróbáljam. A kalóz mögöttem összeszorította a fogait, meglendítette a tőrt.

- Sem ő, sem te nem juttok ki innen!

Ezzel eldobta. Egy pillanatra az ütő is megállt bennem, ahogy a fegyver Declan arca felé suhant. De a tőr centikkel a füle mellett elsuhant és az ajtóba állt bele.

A srác felhorkantott.

- Én jövök.

A következő, amit érzékeltem homályos alak felől felém repülő kés volt. Átfutott az agyamon, hogy most jött el az időm, most beteljesül a látomásom, méghozzá Declan által. Behunytam a szemem, vártam a véget, de nem jött. Csak a szorító kar eltűnését vettem észre. Egy puffanás a vízben, a felcsapódó vízcseppek. Aztán még egy szorító kéz. De ezúttal más volt. Nem erőszakos, kicsit sem. Felnéztem.

Declan állt előttem, ő tartott a karomnál fogva. Addig fel sem tűnt, hogy megrogytak a térdeim. A kapitány a lábamnál hevert, az arca felismerhetetlenre roncsolódott a benne álló vadászkés miatt. Azonnal félrenéztem, felfordult tőle a gyomrom. Talán mégsem az én sorsom volt ott meghalni? Hisz nagyjából minden úgy történt, ahogy láttam. A tőr nem az én végzetem lett volna? Talán végig ez volt a látomás lényege? Vagy csak a döntésem miatt másult meg a jövő? Abban a pillanatban az teljesen mindegy volt. Ahogy az is, hogy egy többszörös gyilkos tartott a lábamon.

- Azt mondtad nem jössz vissza értem –jegyeztem meg kissé rekedten.

Declan csak halványan elmosolyodott.

- Meggondoltam magam. Na, gyere! –kapott hirtelen az ölébe. Felsikkantottam. – Szorítsd a sebed, amennyire csak tudod. Elviszlek egy gyógyítóhoz.

- Tudok ám menni.

- Az lehet. Viszont komolyan mondtam, hogy felrobban a hajó.

Mielőtt még bármit is reagálhattam volna, futni kezdett. A szél összeborzolta a hajamat, a következő másodpercben pedig már a tengeren voltunk. Éreztem a felcsapódó vízpárát, ahogy a felszínén futott. Komolyan képes erre? Nem bírtam felfogni. Hallottam a robbanást is magunk mögött. Furcsa nyugalom suhant végig rajtam.

Több hetes szenvedésem színtere a habokba veszett.