25. Az új redő

Sziasztok! :)
Igen, tudom, megint késtem, nagyon sajnálom! Őszintén, 10-én teljesen kiment a fejemből, tegnap pedig osztálykiránduláson voltam. De most már itt vagyok és remélem Ti is... Ha minden jól megy, remélhetőleg júniusban, vagy legalább nyáron vissza tudok állni a havi két részre, de nem ígérek előre semmit.
Kellemes olvasást! :)

~Hablaty~

Beletelt pár napba, mire elkészültem a farokredővel. Esetek nagy százalékában éjszaka dolgoztam, hogy Bélhangos ne sejtsen semmit és kisebb legyen a lebukás esélye. Pár napig szinte már gondolni sem mertem rá. Ez leginkább Josette miatt volt. Mióta megsejtette, hogy Fogatlan létezik, hogy összeálltam a sárkányokkal, sokkal óvatosabb lettem, mint eddig voltam. Feleannyiszor jártam ki az erdőbe Éjfúriámhoz, minek okát elég nehéz volt a makacs fejének megmagyarázni. Körültekintőbben választottam meg a repülési útvonalainkat is, próbáltam kicsit messzebb menni a szigettől, elkerülve a falut. Minden pillanatban fennállt az esélye a lebukásnak és ezt csak aznap este értettem meg igazán.

Nem egy pajzsot tettem tönkre, ahogy kiszedegettem belőlük a szegeket. Reméltem, hogy Belesnek nem tűnt fel annyira, hogy elővegyen érte. Az éjszakai munkálkodásaimat nem éreztem túlzottan feltűnőnek, annyira sokáig sosem maradtam és csak kétnaponta. Ha az őrség gyanúsnak is gondolta, még nem kérdeztek rá vagy köptek be. Reméltem ezt így is marad.

Emellett még Josette is került. Méghozzá látványosan. Akárhányszor meglátott valahol, bárhol, mindig sarkon fordult és elindult az ellenkező irányba. Ezt egy bizonyos szempontból meg tudtam érteni, külső szemmel nézve ugyanezt tettem volna. Vagy rosszabbat. José az eset óta már csak diótörőként emlegeti, ha beszélünk és szóba kerül. Azóta sem tudom eldönteni, hogy ez vicces-e, mindenesetre első említésnél jót nevettem rajta.

Már másfél napja nem voltam Fogatlannál. Mindenképp be akartam fejezni a nyerget, amit meglepetésnek szántam neki, szóval még ő sem tudott róla. A vállamra kanyarintottam egy nagy kosár halat, hónom alá fogtam az immár kész farokredőt és úgy vágtam neki az útnak. Előzetes tesztek szerint működnie kell. Próbáltam imitálni a mozgást, és lehet, hogy nem lesz képes majd irányítani mindenféleképpen, de a felszálláshoz és néhány forduláshoz tökéletesen megfelel… elvileg. Nem választottam rikító színt, egy sötétebb barna szövetanyagból vágtam ki magát a redőt, bár a piros is nagyon tetszett. Végül Nala beszélt le róla, és hozzám is vágta, hogy jó hülye vagyok, hogy egyáltalán megfordult a fejemben a virító piros, mikor Fogatlan egy rejtőzködő sárkány. Végtére is igaza volt.

Épp elértem az egyik kanyarhoz, mikor hangokra lettem figyelmes. Beszélgetés. Ismerősek voltak a hangok, de a témát nem tudtam kivenni. Kíváncsi lettem. Óvatosan letettem a kosarat és a farokredőt az egyik szikla tövébe és követni kezdtem a hangokat. Ahogy közelebb értem, egyre biztosabb lettem abban, hogy ismerem őket. Ketten voltak. Két lány.

- Látom, nagyon unatkozol –jegyezte meg az egyik. Távolról már a körvonalukat is láttam. Biztosan két lány. Az egyik egy szekercét szorongatott, a másik egy farönkön ült.

- Nem nekem való ez, Asztrid, te is tudod –mondta a másik. Olyan érzés áramlott végig rajtam, mintha villám csapott volna belém. Már csak a reccsenést hallottam, ahogy ráléptem egy ágra. Azonnal befordultam az egyik fa mögé, hiába voltak messze, bármikor észrevehetnek.

- Mi volt ez? –hallottam meg Asztrid hangját. Ledermedtem, levegőt sem mertem venni. Ha most észrevesz, biztos vagyok bent, hogy darabokra szaggat. Jobban fog fájni, mint mikor Fogatlan rám ül. Pedig az aztán tényleg fájdalmas.

- Biztos valami állat, már elment.

- És ha sárkány?

Hallani véltem, ahogy Asztrid tesz felém egy lépést.

- Paranoiás vagy, Asztrid. Ha sárkány lenne, már rég megtámadott volna minket, nem gondolod? –kérdezte Josie. Nagyon reméltem, hogy Asztrid ad Josette igazára és nem kezd el keresni, mert ha megtalál, azt nem élem túl. Eszemben sem volt hallgatózni, de amíg nem volt biztos a terem ahhoz, hogy lelépjek, nem tudtam nem figyelni arra, amit beszélnek.

- Vagy csak megint Hablaty az –jegyezte meg. A szívem egyszerre akart megállni és kitörni a mellkasomból. Honnan tudja, hogy járok errefelé? Figyelt? Ha igen, akkor miért? Esetleg volt már itt máskor is, csak én nem láttam? Ugye nem követett? Egek, ha tud Fogatlanról…

- Hablaty? –kérdezte Josie meglepetten. Nem tudtam eldönteni, hogy tényleg meglepődött-e, vagy csak megjátssza. – Ugyan mit keresne itt?

- Nem tudom, a te barátod, neked kellene tudnod. De mostanában fura. A szokásosnál is furább. – Josette hallgatott. – Valami baj van?

- Nem, nincs semmi.

- Ezt másnak próbáld beadni, ne nekem –mondta. Szinte láttam magam előtt, ahogy a szemeit forgatja. – Még mindig nem akarsz beszélni arról, mi bajod van már napok óta?

- Tényleg nincs semmi, Asztrid. Csak fáradt vagyok. Rosszul aludtam, ennyi.

- Biztos nem Hablaty csinált valamit? Mert akkor megölöm –jelentette ki. Nagyon vissza kellett fognom magam, hogy ne kezdjek el azonnal kifutni a világból vagy legalább ne nyüszítsek fel. Asztridot éreztem az egyetlen személynek, akitől senki sem tudna megmenteni.

- Asztrid!

- Jól van, jól van. Visszamegyek a faluba, te nem jössz?

- Még maradok egy kicsit, menj csak.

- Oké. Ne feledd, ha megtudom, hogy annak a gyereknek köze van hozzá…

Ezzel elindult. A lépteiből ítélve nem felém indult meg, hanem kicsit arrébb tért rá az egyik erdei ösvényre. Nem mertem azonnal elindulni, megvártam, míg kicsit távolabb megy, hogy biztosan ne fussak össze vele. Már csak az hiányzott volna, hogy a hátamba állítsa a szekercéjét. A biztonság kedvéért még kinéztem a fa mögül, hogy Josie mennyire figyel. De már nem volt ott. Nem tudtam eldönteni, hogy ez jó jel-e, vagy inkább rossz. Hát, határozottan rossz volt.

El akartam indulni vissza a kosárért és redőért, de egy fél lépést sem tudtam tenni.

- Jóságos Odin! –kaptam a szívemhez. Egy karba font kezű, elég dühös Josette állt előttem. Nem is tudtam, hogy tud így nézni. Sosem volt dühös úgy igazán senkire, rám főleg, így nem volt alkalmam megtapasztalni még egészen idáig. – A szívrohamot hoztad rám!

- Mit keresel itt? –tért a lényegre, miközben előkapta a tőrjét és a nyakamhoz szegezte. Na, már csak ez hiányzott. – Követtél minket? Mióta vagy itt? Mennyit hallottál?

- Nyugi, nyugi –hátráltam neki a fának felemelt kezekkel. – Nem követtelek benneteket!

- Akkor mit keresel itt?

Valami hazugságot kellett volna kitalálnom, de mindketten tudtuk, hogy nem tudok hazudni. Mondjam el neki az igazat? Mondjam el neki, hogy Fogatlanhoz jöttem? Próbáljam megmagyarázni neki? Úgysem hallgatna meg. Vagy ha mégis, utána nagy eséllyel beköpne, főleg ha lenne ellenem bizonyítéka is.

- Nem árulhatom el –feleltem végül.

Josette egy kis ideig csak nézett rám, majd alig láthatóan lejjebb eresztette a tőrt.

- Ahhoz a sérült sárkányhoz mész, igaz? –kérdezte fojtott hangon. Nem feleltem, ez pedig az ő szemében felért egy igenlő válasszal. Lassan eltette a tőrjét. – Látni akarom.

- Nem lehet –ráztam a fejem. – Megígértem neki, hogy…

- Az csak egy sárkány, Hablaty, nem értenek semmit.

- Sokkal intelligensebbek, mint hinnéd –jegyeztem meg. – Nem vihetlek el hozzá.

- Nem hiszem, hogy van választási lehetőséged –fonta karba a kezét.

- Merthogy?

- Vagy elviszel és megmutatod, vagy sikítok. Asztrid még nem lehet túl messze.

Ledermedtem.

- Ez zsarolás –jelentettem ki.

- Választhatsz. Három…

- Josette!

- Kettő…

- Ne csináld már!

- Egy –nyitotta sikításra a száját, de mielőtt megtehette volna, befogtam.

- Jó, jó, legyen, csak ne sikíts! És ígérd meg nekem, esküdj meg, hogy nem mondod el senkinek! Megígéred? –kérdeztem. Elvettem a kezem a szája elől.

- Azt majd meglátom. Ha meg tudsz győzni, akkor hajlandó vagyok kompromisszumokra.

- Ez nem túl bíztató, tudod?

- Tudom. De azt is tudom, hogy meg tudsz győzni. Legalábbis remélem –indult el vissza az útra.

- Josette –szóltam utána, mire megfordult. Az ellenkező irányba mutattam. – Arra megyünk.

Ő a szemeit forgatva, de alig láthatóan elpirulva követett. A sziklánál összeszedtem a dolgaimat. Josie nem értette, minek egy ekkora kosár hal és mi van a kezemben, de mondtam neki, hogy ha odaértünk, akkor minden világos lesz. Egyikünk sem beszélt egészen addig, amíg el nem értük a medence bejáratát. Ott megtorpantam, felé nyújtottam a kezem.

- Kérem a tőröd! –mondtam. Felvont szemöldökkel nézett rám.

- Micsoda? Biztos, hogy nem!

- Addig nem mehetsz be, amíg fegyver van nálad. Fenyegetésnek fogja venni és megtámad.

- De te akkor megállítod… nem?

- Egy kéttonnás hüllő ellen én sem nagyon tudok mit tenni –rántottam vállat.

- Ez nem volt bíztató.

- Pont, mint a te ígéreted.

Josette egy kis ideig csak bámult rám, majd sóhajtva elővette a tőrjét és átadta. Az övembe csúsztattam. Josie furán nézett rám.

- Téged nem fog megtámadni?

- Tudja, hogy én nem bántom.

Ezzel átfurakodtam a résen. Josette követett. Úgy tűnt, hogy a medence teljesen üres, de én tudtam, hogy Fogatlan ott van valahol. A Hofferson lány szorosan mögöttem jött, mindenfelé kapkodta a fejét, hátha előbb látja meg a sárkányt, mint én. Tudtam, hogy ez nem lehetséges. Valamint azt is, hogy ha mi még nem is szúrtuk ki, de ha ő nem alszik, akkor már észrevett minket.

- Fogatlan! –kiáltottam el magam hirtelen. Josie megugrott a hátam mögött. – Hoztam vacsit!

- Fogatlannak nevezted el? –kérdezte hitetlenkedve. – Milyen név ez?

- Mindjárt megérted miért.

Lekanyarintottam a vállamról a kosarat és letettem a földre, kinyitottam. Elővettem belőle egy tőkehalat és Josette kezébe nyomtam. A következő pillanatban az egyik fa árnyéka megmozdult, virító sárga szemekkel felénk nézett. Egy vészjósló pillanatig nem mozdult, majd mint valami villámcsapás, megindult felénk. Én nem mozdultam, Josette viszont elejtette a halat, hátrálni kezdett mögöttem, majd pedig futni. Persze, ezt Fogatlan nem hagyta. Mielőtt Josette egyáltalán a kijárat közelébe juthatott volna, Fogatlan megkerült és elé vágott, morogva közeledett felé.

~Mit keres ez itt?~, szegezte nekem a kérdést, közben le sem véve a tekintetét Josetteről, aki közben mellém hátrált. ~Ki ez?~

- Nyugodj meg, ő a barátom –nyújtottam felé a kezemet. – Fogatlan, ő Josette. Josette, Fogatlan.

- Nekem nagyon is úgy tűnik, hogy van foga! –mondta cérnavékony hangon a tőrét szorongatva. Ácsi.

- Azt honnan szerezted?! –kérdeztem.

- Elvettem tőled!

- Mi? Josette! Dobd el!

- DEHOGY DOBOM!

- Dobd. El!

Egy kis ideig farkasszemet nézett velem, majd a sárkányra nézett. Fogatlan nem épp barátságosan vicsorgott rá, meg kell hagyni.

- Meg fog enni…

- Nem fog. Ugye? –néztem Fogatlanra, aki meg sem mozdult. – Ugye?! –kérdeztem nyomatékosabban. A sárkány rám nézett, majd fújtatott egyet.

~Nagyon meg fogod ezt bánni, Hablaty Haddock!~, mondta, de abbahagyta a morgást és a vicsorgást. Josette is lassan leeresztette a tőrjét.

- Dobd el! –mondtam neki, miközben felvettem a halat. – Bele a tóba. Ígérem nem fog bántani!

Josette egy ideig megint csak bámult, hol rám, hol pedig Fogatlanra, aki várakozóan nézett rá. Végül a lány megadta magát, eldobta a tőrjét, ami a tóban kötött ki. Sárkányom követte az ívét, egy kicsit nézte a becsapódás keltette buborékokat, majd Josie-ra nézett és elindult felé. A lány sípolva hátrált, kezében a hallal, amit odaadtam neki, amíg az Éjfúria el volt foglalva a buborékokkal.

- HABLATY!

- Nyugi, nem bánt, csak ismerkedik –nyugtattam. – Add oda neki a halat!

Josette erre megbotlott. De még úgy is tovább mászott, amíg el nem érte a követ. Onnan nem volt menekvés. Josie remegve szorongatta a halat. Fogatlan megállt fölötte, szagolgatta egy ideig, de nem kapta ki a kezéből a halat. Csak várt türelmesen, egyre táguló pupillával. Josette farkasszemet nézett vele, majd lassan felé nyújtotta a halat. Fogatlan megszagolta, majd visszahúzott fogakkal elvette tőle és lenyelte. Elégedetten dorombolt egyet.

~Még mindig nem tetszik ez nekem. De maradhat.~, sétált el onnan egyenesen felém. A kosár halhoz lépett, feldöntötte. ~Mit hoztál?~

- Van egy kis lazac, finom izlandi tőkehal, füstölt angolna nélkül –soroltam.

~Helyes.~

Josette-hez léptem, felsegítettem. Ő még mindig teljesen sokkban volt, remegett a lába.

- N-nem evett meg… –suttogta.

- Sárkány, nem eszik embert. A halat szereti.

- Hablaty… milyen sárkány ez? –nézett rám. Gondolkodtam rajta, hogy elmondjam-e neki, de végül arra jutottam, hogy már úgyis teljesen mindegy.

- Fogatlan egy Éjfúria.

Josette úgy nézett rám, mint aki ebben a pillanatban változott sárkánnyá.

- ÉJFÚRIA?!

~Az. Talán valami probléma van vele?~, pillantott fel Fogatlan. Szigorúan néztem rá, mire szemforgatva folytatta az evést.

- Hogy sikerült… egyáltalán túlélned a találkozást… ezzel?

- Vele –javítottam ki. – Hosszú sztori. Majd egyszer elmondom. Szerintem mára épp elég volt neked a sokkból. Amúgy sem ezért vagyok itt.

Josette furán nézett rám, majd figyelemmel követte, ahogy a sárkány farkához lépek és odaillesztem a redőt. Fogatlan nem is foglalkozott velem egész addig, amíg rá nem csatoltam. Akkor már felkapta a fejét.

~Mit csinálsz? Repülni megyünk?~

- Ha jól sikerült, akkor nem mi, csak te –suttogtam, miközben az utolsó csatot is becsatoltam rajta. – Oké, nyisd szét.

~Mi?~, fordult hátra. Elhúzta előlem a farkát, követte egy darabig, mint aki meg akarja szagolni. ~Mi ez? Miért nem jön le?~

- Nyisd szét, az istenekre! –forgattam a szemeim.

~Mármint…~, nyitotta szét a farokredőit. Sosem láttam még annyira elkerekedni a szemeit, mint akkor, mikor figyelte, hogy a műredő hogy nyílik és zár az ép redővel együtt. ~Várj… tudom mozgatni magamtól… Ez… ezt hogy?! Hablaty, ez mi? Valami trükk?~

- Nagyon remélem, hogy működik –nevettem fel. – Próbáld ki!

~Ez… Hablaty ezzel tudok repülni egyedül?~, nézett rám. Mosolyogva bólintottam.

Szerintem már sosem fogom olyan boldognak látni, mint amilyen akkor volt. Össze-vissza kezdett ugrándozni, arról a pár halról is megfeledkezett, amit a kosár mellett hagyott. Aztán hirtelen fogta magát és felröppent.

Akkor jutott el teljesen a tudatomig, hogy mi is történt. Azzal, hogy megcsináltam a redőt, nincs már rám szüksége. Bármikor elmehet bárhová. El innen a szigetről, vissza a fészkébe ahová tartozik. Mert már nem kellek ahhoz, hogy a hátán legyek és irányítsam a műredőt. Figyeltem, ahogy a fekete sárkány egy szaltót dob az égen majd eltűnik a fák felett a tenger felé. Hallottam, és biztosra veszem, hogy az egész sziget hallotta, ahogy felüvölt. De nem a félelemtől, nem azért, mert zuhan. Felismertem a boldogságot a hangjában.

- Hablaty, ez… mi volt? –kérdezte Josette mellettem.

- Visszaadtam neki a szabadságát –mosolyogtam. – Még… jó két éve lelőttem és leszakadt az egyik farokredője, nem tudott repülni. Készítettem neki egy műredőt, de az csak akkor működött, ha a hátán voltam és irányítottam. Amikor lebuktam előtted, aznap döbbentem rá, hogy csinálnom kell egy ilyet, Bélhangos bogarat ültetett a fülembe azzal, hogy egy földhöz ragadt sárkány halott sárkány. Nem tehettem ezt Fogatlannal, nem láncolhattam magamhoz. Ez volt a helyes megoldás és a helyes döntés. Érzem.

- És most nem is fog visszajönni? –kérdezte.

- Nem tudom –kémleltem az eget. – Ez már mind rajta múlik. De megérteném, ha nem jönne vissza. Én sem akarnék visszajönni valakihez, aki megfosztott a szabadságomtól.

Percekig kémleltük az eget, de nem történt semmi. Kezdtem tényleg azt hinni, hogy Fogatlan elment és nem fog visszajönni. Nem hibáztattam. Megfosztottam a szabadságától. Most jóvá tettem a hibámat azzal, hogy visszaadtam neki. A lelkiismeretem ezzel tiszta volt. Csak a szívem fájt érte. Fogatlan mutatta meg nekem, milyen is az igaz barátság. Hogy a sárkányok mennyivel jobbak, mint az emberek. Milyen intelligens, gondoskodó lények. A szabadság mintapéldányai. Most már Fogatlan is újra az volt. Az én szememben nem számított már a villám és a halál istentelen ivadékának. És soha többé nem is fog.

Hirtelen újra egy Éjfúria sikolya visszhangzott keresztül a szigeten. Feltűnt az ismerős fekete árny az égen, majd kecsesen landolt előttem. Őrült, fogatlan mosollyal nézett rám, majd elém ugrott és dorombolva hozzám bújt.

~Ez csodálatos! Köszönöm, Hablaty!~

- Hé, hogyhogy… visszajöttél? –kérdeztem a fejét vakargatva.

~Miért ne jöttem volna vissza, te idióta? Komolyan azt hitted, hogy itt hagylak? Ugyan! Fél napig nem maradnál életben nélkülem.~, forgatta a szemeit, majd végignyalta a képem. ~Na, hozd a nyerget! Elviszlek egy körre!~ Ezzel Josette-re nézett. ~Egye fene, hozd őt is.~

Izgatottan indultam el a fa gyökerei közé rejtett nyereggel, majd leeszkábáltam róla a másik műredőt és felcsatoltam Fogatlanra. Felpattantam a hátára, Josette felé nyújtottam a kezem.

- Gyere!

- Tessék? –lepődött meg.

- Elviszlek egy körre, gyere! –intettem neki. – Hidd el, nem fogod megbánni!

- Kizárt! –hátrált el. – Én fel nem ülök arra az izére!

~HÉ!~, háborgott Fogatlan látványosan.

- Most megsértetted.

- Nem érdekel, nem fogok felülni rá! És mi van, ha ledob?

- Akkor elkap, ne félj. Jó lesz –nyújtottam felé a kezem ismét. Josette mintha elgondolkodott volna egy kicsit. – Te akartál bizonyítást. Ez lesz az. Bízz bennem!

Felnézett rám. Láttam rajta, hogy vonakodik elfogadni a kezemet, de végül mégis megtette. Felsegítettem magam mögé a nyeregbe. Fogatlan kicsit megrázta magát, ugrásra készen állt, a végszóra várt. Josette átkarolta a derekamat.

- Biztonságos ez?

- Hát, eddig csak egyszer estem le…

- MI?

- Fogatlan, fel!

Az Éjfúria egy ugrással elrugaszkodott a földtől és az égbe emelkedett. Én szinte automatikusan váltani akartam a farokredő állásán, de eszembe jutott, hogy nem tudok. Most már nem. Fogatlan a maga ura volt, mostantól ő irányított, teljesen rábíztam magam.

Meg kell mondanom, nem kímélte Josette-et, és Josie sem a fülemet. Ahogy a sárkány egyre magasabbra emelkedett, úgy sikított egyre jobban. Aztán Fogatlan hirtelen máshogy döntött, bukfencezett egyet és zuhanórepülésbe kezdett a víz felett. A dobhártyám közel kiszakadt és nagy eséllyel Fogatlané is, de ő nem adta jelét. Ő csak élvezte ezt az egészet és eszében sem volt lassítani. Idővel nem is bántam. A sárkány néha szaltózott egyet-egyet.

Aztán lelassított. Josette még mindig görcsösen kapaszkodott belém, mintha az élete múlna rajta, talán észre sem vette, hogy Fogatlan leállt az őrjítő gyorsasággal és a pörgéssel. A sárkány lassan a felhők közé emelkedett. Megütögettem Josie lábát, mire ő felnézett. Hallottam a meglepett levegővételét, éreztem, hogy egyik kezével elenged és tudtam, hogy a felhőkbe nyúl. Én is ezt csináltam első alkalommal.

Tettünk pár kört a sziget körül is, hol felhőmagasságban, hol pedig alig centikkel a víz felett. Josie láthatóan élvezte. Nagyon reméltem, hogy ezzel sikerült meggyőznöm és nem fog beköpni a faluban.

Már sötétedett, mikor Fogatlan visszafordult a medence felé. Órákig repkedtünk, de úgy éreztem egyikünk sem unta. A sárkány kecsesen landolt a tó mellett. Lecsúsztam a hátáról, lesegítettem Josette-et.

- Nos? –fordultam felé. – Milyen volt? Meggyőztelek?

~Ez FANTASZTIKUS volt!~, ugrándozott körbe Fogatlan örömében.

- Nagyon… érdekes –ismerte el a lány. – De jó. Nagyon szép volt. Köszönöm, hogy megmutattad!

- Én köszönöm, hogy bíztál bennem –mosolyogtam rá. – Nos?

Josette felnevetett.

- Megőrzöm a titkodat, ne félj már ennyire! El sem hiszem, hogy egész eddig azt hittük, hogy a sárkányok vérengző, undok, lélektelen szörnyetegek.

~Na, ez azért kicsit fájt!~, fújtatott az Éjfúria. Josette vette az adást.

- Bocsi, de így van. Viszont te egy szárnyas macska vagy –jegyezte meg. Felnevettem.

- Ennél pontosabb megfogalmazást sem hallottam még. Akkor… most már nem tartasz… árulónak?

Josette félretűrte a frufruját.

- De, még mindig annak tartalak. De mivel a barátom vagy, nem hagyhatom, hogy egyedül légy az –rántott vállat. – Most már mindketten benne vagyunk.

Odaléptem hozzá és megöleltem. Ő azonnal visszaölelt. Nagyon örültem neki, hogy helyreállt a barátságunk. Már fura volt csak Fogatlannal beszélgetni. És idegesítő is.

- Köszönöm, Josette! Mindent köszönök!

- Igazán nincs mit, Habi! –húzódott el. – Most viszont megyek, anyu már így is a fejemet fogja venni a késésért. Te nem jössz?

- Még maradok egy kicsit, menj csak. Találkozunk holnap!

- Abban biztos lehetsz –kacsintott, majd a kijárat felé kezdett szaladni.

Egy kis ideig csak néztem utána, majd felsóhajtottam.

- Na, ezen is túlestünk. Mit gondolsz?

~Bírom a csajt. Hozhatod legközelebb is. Mikor nem sikítozik tűrhetőbb, mint te.~, mondta.

- Maga vagy a megtestesült kedvesség –forgattam a szemeimet.

~Amúgy csinos. Miért nem szedted még fel?~

- Jaj, Fogatlan!

~Komolyan kérdezem. Látszik rajta, hogy kedvel.~

- De csak barátként. És én is csak úgy tekintek rá. Amúgy is az ikertestvére tetszik.

~De hát ugyanúgy néznek ki, nem? Akkor meg mit válogatsz? Ez a szöszi legalább elvisel.~

- Jó, mára elég volt a kedvességedből, én megyek –indultam el a kijárat felé, de a sárkány elém ugrott.

~Várj már, először ezt szedd le rólam!~, tolta elém a műfarkat. Lesokkoltam. Hogy mit csináljak? Azt hittem rosszul hallok.

- Tessék?

~Szedd le rólam! Ugye nem gondoltad, hogy rajtam hagyod?~

- Hát, azért csináltam, hogy ne legyél földhöz ragadva, hanem kedved szerint menj, amerre látsz. Nem értem, miért akarod, hogy levegyem. Szabad vagy.

~De… én veled akarok szabad lenni, Hablaty.~

- Ezt most nem értem.

~Nem? Mondom másképp. Ha nem szeded le rólam, darabokra töröm.~, emelte fel a farkát. ~Nekem a másik kell, az, amelyiket te irányítod. Már hozzászoktam és nem neheztelek rád érte. Néha cukkollak vele, de nem haragszok. A lovasom vagy, Hablaty, a legjobb barátom. Elteheted ezt az izét, még szükség lehet rá, de nekem arra van szükségem, hogy érezzem, hogy a hátamon vagy és figyelsz, nem csak bámészkodsz mindenfelé, mert ha rossz döntést hozok, akkor odaveszhetünk. Úgy az igazi, ha ketten vagyunk.~

Egy ideig csak bámultam rá, majd lassan a csathoz nyúltam és leszedtem róla a műredőt. Kinéztem belőle, hogy betartja, amit mondott és tényleg összetöri, ha nem szabadítom meg tőle. Nem gondoltam volna, hogy ezt képes megtenni értem. De úgy tűnt mégis. Hát nem ezt mondtam? A sárkányok sokkal jobbak az embereknél. Egy ember nem hiszem, hogy képes lett volna meghozni egy ilyen áldozatot. Vagy ha mégis, akkor csak kevesen.

Átöleltem Fogatlan nyakát, a pikkelyeibe fúrtam az arcom.

- Szeretlek, Pajti!

~Én is téged, te idióta!~, dorombolta.

Szívesen maradtam volna még vele, de sötétedett és haza akartam érni, mielőtt Beles keresni kezd. De megígértem Fogatlannak, hogy holnap elmegyünk egy körre. Immár a régi felállásban.