24. Fagyos szív

Sziasztok! :)

Megérkeztem a következő fejezettel, immár időben! Remélem elnyeri a tetszéseteket :)
Emellett pedig szeretnék ezúton is Nagyon Boldog Születésnapot Kívánni az egyik legjobb barátnőmnek, Kledirnnek! 💗
Kellemes olvasást! :)

Amikor Hallmar azt mondta, hogy meginvitál a „Nagy Igluba” kicsit hasonló méretűre számítottam, mint amilyen a mi Nagy Termünk Hibbanton. Persze ennek elég kevés esélyét láttam, tekintve, hogy mennyire északon vagyunk. Mindenesetre kellemeset csalódtam, sőt, meg is lepődtem. Az iglu inkább hasonlított egy jégsátorra. Két domb völgyébe volt építve a terem. Egy nem túl nagy, de vastag, több rétegnyi bőrből és szőrméből varrt lepel szolgált ajtóként. Ránézésre tökéletesen működött. Először kicsit ódzkodtam a gondolattól, hogy bemenjek oda, tekintve a tetején álló több méteres havat, de végül beadtam a derekam.

Egész takaros volt a maga fagyos módján. Voltak bent asztalok, padok, akárcsak nálunk a hibbanti Nagy Teremben. Az egyetlen, amit hiányoltam, az a tűzrakó volt. Meg is említettem a törzsfőnöknek. Kacagott rajtam, és elmagyarázta, hogy itt nincs rá szükség, tekintve, hogy az ember testhője gyorsan felmelegíti a helyet, valamint a tűz csak felolvasztaná a jeget és beomlana az egész.

A Jégvadászok nem voltak olyan sokan, mint azt először gondoltam. Az arénánál óriásinak tűnő tömeg csupán a harmadának tűnt az igluban. Nem lehettek többen kétszáznál. De ez a kétszáz ember megadta a módját az ünneplésnek. Szolgáltak fel mind sült, mind nyers húst és halat, valamint többféle italt is. Egy emelvényre tett asztalhoz ültettek le, a legdíszesebb székbe. Mindent elém pakoltak, ami szem-szájnak ingere. Sürgő csoportok hordták ki minden asztalhoz a harapnivalót, nézni is fájt, olyan gyorsan mozogtak.

De ami a legkellemesebb érzés volt az egészben, az az elismerés. Az érzés, mikor kétszáz ember egyszerre emelt korsót azt kiáltva:

- A győztesre!

Melegség öntötte el átfagyott testemet. Bevallom, hiányzott már és rendkívül jól esett az elismerés, amit ezektől az idegenektől kaptam valami olyasmiért, amit én nem igazán méltattam volna dicséretre. Igaz, nem öltem meg a Hófúriát, ahogy azt várhatták, de lebénítottam, még ha csak rövid időre is, ezzel pedig technikailag nem szegtem szabályt. Akármik is itt a szabályok. Mindenesetre szólni nem szólt érte senki. Tisztán nyertem, még ha a végén egy kis „csalással” is éltem túl a sárkánnyal való farkasszemezést. De az már nem tartozott a mérkőzéshez.

Az ebédnek betudható lakoma után a nép nagy része elhagyta az iglut, mondván, dolgozniuk kell tovább. Biztosra vettem, hogy így van. Bár a falu nem volt a legnagyobb, sok munka volt vele. Halászat és vadászat várt az emberekre. Őszintén nem tudtam elképzelni itt az életemet. Olyan fura volt, rideg és idegen. Nem mintha maradnom kellett volna pár óránál tovább.

Legalábbis én ezt gondoltam. A szervezetem már másképp. Miután Hallmar hozatott nekem egy vastagabb bundatakarót, eszméletlen fáradtság lett úrrá rajtam. Alig bírtam nyitva tartani a szememet, egyre tompábban érzékeltem magam körül a hangokat.

- Pihenned kellene egyet –hallottam egészen közelről, de nem tudtam személyhez kötni a hangot.

Mindenesetre igazat adtam neki. Bár alig múlt el dél, úgy éreztem, mintha éjszaka lett volna. Lehet, hogy faragatlanság volt, de nem bírtam tovább. A takaró alatt felhúztam a lábaimat a székre, összekuporodtam és lehunytam a szemem. Csak egy kicsit akartam pihenni, hogy ne tűnjek olyan nyúzottnak, de nem sikerült megállnom annyinál, hogy „pihentetem a szemem egy-két percre”. Sokkal, de sokkal több volt az egy-két percnél. Olyannyira, hogy egy álomra is volt időm.

Egy rideg, téli tájat láttam magam előtt. Mintha a tudatalattim nem bírna elszakadni a környezettől, ahol a testem pihent. Mindenesetre, jobban fel voltam öltözve, mint alapjában véve. Mindent fehérség borított, a nap fénye vakítóan verődött vissza, hunyorognom kellett, hogy lássak valamit. Közel s távol nem láttam semmit sem. Egy pillanatra átfutott a fejemen, hogy egy rémálom kellős közepébe csöppentem és mindjárt jönnek a farkasok, medvék vagy sárkányok, hogy szétszedjenek, de akármeddig álltam ott, nem történt meg.

Már kezdtem megnyugodni és összeszedni a bátorságom, hogy elinduljak valamerre, mikor mozgásra lettem figyelmes magam előtt. Egy alak jelent meg a vakító fehérségben. A fénynyaláb úgy vonta körbe, mintha valami istenség lépdelne felém a hóban, vagy egy angyal szállt volna alá az Égből. Rettentő viccesnek találtam volna, ha az alak Josét rejtette volna. Ezellenben ironikus módon Damian arcát ismertem fel az árnyban. Mosolyogva közeledett felém.

- Választhattál volna kicsit… nem is tudom, melegebb helyet is –mondta.

- Talán valami problémád van a jégmezőmmel? –érdeklődtem csípősen.

Vállat vont. Fényes anyagú fekete felsőjén megtört a napsugár adta világosság.

- Nincs. De választhattál volna kellemesebb helyet is.

- Ide csöppentem, oké? Nem tehetek róla. Amúgy is, mit kritizálod az álmomat?

- Nem kritizálom. Csak lehetnél kicsit fantáziadúsabb is –pontosított.

Összefontam magam előtt a karom.

- Igen? És mégis hogyan?

- Megengeded? –mutatott körbe, mintha azt jelezné, hogy beleszólhat-e az álomvilágomba. Tekintve, hogy a képzeletem szüleménye volt, nem igazán értettem, mit lenne képes kihozni belőle, de biccentettem.

Alig egy pillanatra hunytam le a szemem, de mire kinyitottam, nyoma sem volt a hófedte kis tájamnak. Helyette egy erdőben voltunk. Valami déli berekben, tekintve, hogy nem ismertem fel a fák fajtáját. Elakadt lélegzettel néztem körbe. Nem ismertem fel az erdőséget, biztosan nem olyan helyen voltunk, amit ismertem. Mégis ennyire élénk lenne a fantáziám?

Mindenhol tarka levelek voltak a fákon. Sosem láttam még ehhez foghatót, Hibbanton ilyen nem volt. Ott a fák mindig zöldek voltak, télen-nyáron. Johann szerint azért, mert a hibbanti fenyők örökzöldek. Bármit is jelentsen ez a szó.

- Hű –nyögtem ki és csillogó szemekkel körbenéztem.

- Szép, nem? –mosolygott mellettem Damian, láthatóan jót mulatva rajtam.

- Ez csodaszép. De… mi ez? –érdeklődtem.

- Mifelénk ezt ősznek hívják. Egy évszak. Ilyenkor tél előtt színesek lesznek a levelek és lehullnak a fákról. Aztán lehet összegereblyézni, hogy ne legyen útban –magyarázta.

- Össze… mit csinálni? –vontam össze a szemöldököm.

- Egy kupacba gyűjtjük és komposztnak tökéletes.

Bólintottam, annak ellenére, hogy halvány lila gőzöm nem volt arról, mi az a komposzt. Nálunk északon ilyen nem volt. Valószínűleg a lehulló levelekhez kapcsolódhat. Akkor mégis honnan tudtam volna?

- És –folytatta – még valamire tökéletes.

- Tényleg? Mire?

Damian arcára ravasz mosoly ült, majd a következő pillanatban felkapott és legnagyobb meglepetésemre beledobott a levélkupacba. Felsikítottam esés közben. A becsapódás mondjuk kellemesebb volt, mint amire számítottam. Nem volt a legpuhább, de mégis jobb volt, mintha a földre estem volna. De persze azért fájt. A levelek körbeöleltek, úgy éreztem, ha képesek lennének rá, magukba szippantanának. Nehezen tudtam csak a kupac tetejére küzdeni magam. Ő pedig csak nevetett rajtam. Egy részem örült neki, a másik nem. Jó volt újra nevetni hallani, még ha csak álomban is, de az nem tetszett, hogy rajtam mulat ilyen jól. Próbáltam bedobni a lehető legdurcásabb arcomat, de nehezemre esett nem nevetnem magamon.

- Ez nem vicces!

- De, de igenis az! –kacagta már a hasát fogva.

- Fejezd be! Olyan gyerekes vagy!

- Ebben mégis mi a gyerekes?

- Legalább lennél úriember és segítenél fel a röhögés helyett, de nem, szerintem meg se mozdítsd a fokhagymagerezd kis fenekedet! –morogtam az orrom alatt próbálkozva a felállással, ami természetesen sikertelen volt. Damian elém lépett, de arcán még mindig széles vigyor ült.

- Jó, jó, várj, segítek –nyújtotta a kezét, de megmakacsolva magam csak felszegtem az állam.

- Nincs rá szükségem, megoldom –erőltettem meg magam és valamilyen úton-módon sikerült is talpra állnom. Kifújtam egy tincset az arcomból. – Ez nem volt szép tőled, tudod?

- Hogy kinevettelek? –vonta fel a szemöldökét. Nem tűnt úgy, mintha meghatná a sértődöttségem. Érezhette, hogy csak megjátszom. – Valld be, hercegnőm, te is kinevettél volna, ha én esek bele.

- De az más –duzzogtam.

- Na, most akkor ki a gyerekes?

Sértődötten fordítottam hátat neki. Egyetlen válasza volt erre: megcsikizett. Sikítozva ugrottam odébb, de ő egyre csak közeledett felém. Így hát futni kezdtem előle, amit persze nem hagyott annyiban. Utánam iramodott. Esélyem sem volt ellene, ezt magam is tudtam, de egy próbát azért megért, mégsem mutattam magam gyengének és adtam fel azonnal. Damian elkapta a derekamat, megpörgetett, majd beledobott a legközelebbi levélkupacba.

- Damian! –kiáltottam rá, de már egyszerűen nem bírtam visszatartani a nevetést. Kacagva borultam vissza a falevelek színkavalkádjába.

- Ugye hogy vicces? –nevetett velem.

A szemeimet forgatva álltam fel. Miközben leporoltam magam, tökéletes ötletem támadt a bosszúra.

Elkaptam és megrántottam a karját, annak reményében, hogy majd ő is csak úgy belezuhan a levelek közé és nevethetek rajta egyet. Persze nem jött össze, meg sem mozdult. Sőt, mi több, kinevetett.

- Tényleg azt hitted, hogy ez ilyen egyszerű lesz? –vonta fel egyik szemöldökét. Ismét megpróbálkoztam vele. Damian drámai sóhajjal kapott fel és dobott vissza a levelek közé megint. Morcosan fontam össze a karomat a mellkasom előtt. – Befejezted a felesleges próbálkozást?

- Pukkadj meg, Rossy!

- Ejnye, kisasszony, vigyázzon a szájára! –dorgált meg vigyorogva, majd a kezét nyújtotta. – Gyere, állj fel, mielőtt megfázol.

Elfogadtam a segítő jobbot, de mielőtt felhúzott volna, tettem egy utolsó próbát és kirúgtam alóla a lábát, miközben még meg is rántottam a karját. Olyan hirtelen érte, hogy elveszítette az egyensúlyát és elesett. Igen, csak azzal nem számoltam, hogy rám fog zuhanni. Csukott szemmel vártam, hogy kikössön rajtam, de hiába. Nem történt meg. Viszont tudtam, hogy fölöttem van. Éreztem a leheletét az arcomon, megcsapott az az intenzív bors és fahéj illat. Lassan nyitottam ki a szemem. Nem mertem elsőként a szemébe nézni, így oldalra pillantottam. Csak a fejem mellett támaszkodó karját láttam, az minden mást kitakart. Végigkövettem az alkarja vonalát a könyökhajlatáig, onnan a bicepszén át a válláig és végül kilyukadtam az arcánál. Elpirultam, mikor tudatosult bennem, milyen közel is van hozzám. Alig pár centire. Nyeltem egyet, megpróbáltam elhúzódni, de nem tudtam hová. Közrefogott és nem engedett.

- Talán –köszörültem meg a torkomat – tényleg ideje lenne felállni…

- Várj… –suttogta, mire ismét rá irányítottam a figyelmemet. Furcsa melegség csillogott a szemeiben, amit nem tapasztaltam azóta, hogy elhagytam Hibbantot. A barlangban is pontosan így nézett rám. – Csak… várj egy kicsit.

- Mire?

- Hogy összeszedjem a bátorságomat.

- Mihez?

- Ehhez.

Átszelte a köztünk lévő pár centis távolságot és összetapasztotta az ajkainkat. Ugyanúgy meglepett, mint mikor először csókolt meg. Néhány pillanatig nem is reagáltam, aztán visszacsókoltam. Lehet egy álombéli csók jobb, mint életed első és igazi csókja? Nem voltam biztos benne. Mindkettő olyan édes volt, mint a méz, egyszerűen nem tudtam különbséget tenni. Hisz az ő csókjai voltak. Más meg sem próbálkozott vele. Nem mintha hagytam volna.

Az időérzékem teljesen odalett, csak azt vettem észre, hogy Damian megszakítja a csókot és eltávolodik tőlem. Paradicsom vörösen néztem, ahogy beharapja az alsó ajkát, majd feláll. Ismét a kezét nyújtotta felém. Túlságosan nagy sokkban voltam ahhoz, hogy reagálni tudjak, csak feküdtem ott, mint valami szerencsétlen. Másodpercek kellettek ahhoz, hogy eljusson a tudatomig, hogy fel kellene állnom. Elfogadtam a segítő jobbot, most viszont nem rántottam le, hanem hagytam, hogy talpra állítson.

Zavartan néztem félre. Nem igazán tudtam, mit kellene tennem, vagy mondanom. Azzal pedig csak rátett egy lapáttal, mikor a fülem mögé tűrte az egyik hajtincsemet.

- Még mindig gyönyörű vagy, amikor elpirulsz –mosolygott rám.

Idegesen mosolyogva hajtottam le a fejem. Határozottabbnak kellett volna lennem, hisz a történtek ellenére még mindig az én álmomban voltunk, de egyszerűen még így is képes volt zavarba hozni. Bár az előbb ő maga tűrte félre a hajamat, én is megismételtem a mozdulatot. Damian mosolya hirtelen eltűnt, finoman megragadta a karomat.

- Megsérültél –jegyezte meg, finoman megsimítva az alkarom. Addig fel sem tűnt, hogy végigsértettem a karom. Valószínűleg az egyik levélkupacba dobáskor. Csípett, amikor hozzáért, de nem húztam el a karom.

- Ez csak egy karcolás –ráztam a fejem.

- Ennek nyoma fog maradni –suttogta. Nem értettem, mire gondol, hisz ez csak egy álom. Bár lehet, hogy az én álombéli aggodalmam vetült ki rá. Megsimítottam a kezét, amivel a karomat fogta.

- Nincs baj, el fog tűnni, mikor felkelek.

Damian tekintete elsötétült. Idegesen pillantott körbe, én pedig utánoztam. Lesokkoltam. A falevelek színei fakulni kezdtek, a fű mintha kiégett volna. Szürkébe öltözött körülöttünk a világ. A távolból furcsa hangok ütötték meg a fülemet. Mintha valami nagy erővel becsapódott volna. Akkor lettem teljesen biztos benne, hogy ez történt, mikor megláttam a porfelhőt. Megszorítottam Damian kezét.

- Damian… Mi folyik itt?

- Nem te csinálod? –nézett rám.

Mielőtt válaszolhattam volna, felkapta a fejét és ismét a távolba meredt. Követtem a tekintetét. Damian már azelőtt elém lépett, mielőtt észleltem volna a veszélyt. Egy hatalmas repedés húzódott végig a mezőn, egyenesen felénk tartva. Ijedten húzódtam hátrébb, rángatva magammal őt, de nagyon nem akart megmozdulni. Egész addig nem értettem, miért, amíg el nem tűnt a talaj a lábam alól. Ha Damian nem ránt vissza, lezuhantam volna. Körbe voltunk véve szakadékokkal. Az egyetlen kiút egyenesen előre volt, ahonnan meg egyre csak közeledett a repedés és a porfelleg.

Megpróbáltam tudatosan irányítani az álmot, de nem sikerült. Akármennyire is koncentráltam, hogy az egész eltűnjön és visszajöjjön az az idilli őszi táj, képtelen voltam rá.

- Nem tudom irányítani –dadogtam. Ezúttal Damian volt az, aki megszorította az én kezem.

- Nem is fogod tudni… –suttogta. Fogalmam sem volt, miért mondja ezt. Nem fogom tudni irányítani a saját álmom? Éreztem, hogy megremeg a hangja. Valami nem volt oké. – Mondd, hogy minden rendben lesz!

- Tessék?

- Csak mondd ki! –nézett rám idegesen. Mintha félt volna. Ledermedtem, mikor ráeszméltem, hogy amit a szemében látok az tényleg félelem. De az nem lehet, ugyan mi oka lenne félni? Ez csak egy álom, nem lehet itt semmi bajunk. Vagy igen…?

Abban a pillanatban összeállt a kép. Mikor előzőleg vele álmodtam, mikor megszorította a kezemet, fájt akkor is, mikor felkeltem. Talán mégsem azért fájt, mert azon feküdtem? Lehet, hogy az álom vetült ki a valóságra? De az mégis hogy lehetséges? Miért aggódik ennyire a karcolásom miatt? Azt mondta nyoma fog maradni. Tényleg nyoma marad? Nem túlzott? Igaz lenne…?

Aztán eszembe jutott, hogy bizonyosodhatnék meg róla. Tudtam, hogy rendkívül kevés időnk van, de nem bírtam megállni. Megragadtam a felsője nyakát és lerángattam a válláig. Ledermedtem, mikor megláttam az ott éktelenkedő heget. A heget, amit a nyíl okozott az előző álomban. Hitetlenkedve bámultam rá. Igaz lenne? Tényleg hatással lennének az álmaim a valóságra?

- Kérlek… –suttogta. Sosem hallottam még így remegni a hangját.

- Mi-minden rendben lesz –mondtam, bár az én hangom is beleremegett. Csak azon tudott kattogni az agyam, hogy mi lesz most, mi lesz, ha a repedés elér minket, ha lezuhanunk, ha meghalunk. Mennyire lesz ez hatással a valóságra? Megremegtem a gondolatra. El sem tudtam képzelni, hogy neki milyen érzés lehet ez. Próbáltam megacélozni a hangomat, komolyabban venni a saját hazugságaimat. – Nem lesz baj, minden rendben lesz. Damian, nézz rám! –utasítottam, mikor tekintete az alig pár méterre lévő repedésre siklott. Felszólításomra újra rám nézett. – Minden rendben. Csak nyugodj meg.

- Nem akarom, hogy megsérülj –rázta a fejét. Megijesztett, hogy ezt mondja, de próbáltam megőrizni a hidegvérem.

- Nem fogok. Semmi baj, nyugodj meg –fogtam meg a kezét. Bizsergetett az érintése. Mintha egy egész kicsit megnyugodni látszott volna. Éreztem, hogy megremeg a talaj a talpunk alatt. Damian minden izma megfeszült. Nem tudtam, mit tehetnék. Le akartam nyugtatni, muszáj volt valahogy megnyugtatnom.

Hirtelen ötlettől vezérelve egyszerűen átöleltem és a mellényébe temettem az arcom. Próbáltam minél jobban hozzábújni. Egyrészt őt nyugtattam, másrészt magamat. Nem akartam tudomást venni a felénk tartó porfellegről, el akartam felejteni az egészet, kezdve azzal, hogy lehetséges életveszélyben vagyunk. Damian egy pillanatra lefagyott, aztán viszonozta a gesztust. Szorosan átölelt, megtámasztotta az állát a fejemen. Mély levegőt vettem, beszívtam az átható bors és fahéj illatát. El akartam feledkezni az egészről. Egyszerűen fel akartam kelni. Sosem akartam még felébredni egyik álomból sem, amit vele töltöttem, de most igen. Most, hogy így tudomásomra jutott ez az egész.

Percekig álltam ott belé kapaszkodva. Vártam, hogy a por és a füst elérjen minket, beborítson és sose keljek fel többet. De nem éreztem semmit. Csak az ő ölelő karjait magam körül. Végül összeszedtem a bátorságom, hogy elhúzódjak tőle. Nem néztem azonnal körbe. Elsőként felpillantottam rá, ő pedig le rám. Összeakadt a tekintetünk, elvesztem benne pár pillanatra. Aztán szétnéztem. Ismét abban az erdőben voltunk, körülöttünk a színes fákkal. Mikor visszafordultam Damian felé, csak azt vettem észre, hogy egy puszit nyom a homlokomra.

- Köszönöm –suttogta.

Túl messziről hallottam a hangját. Túl távolinak tűnt az érintése. Mire feleszméltem volna már nem volt ott. Sem ő, sem a táj, se semmi más. És én magam is eltűntem.

Kipattantak a szemeim és lihegve dőltem előre. Kutatva pásztáztam körbe a helyet, ahol voltam. Jég és hideg. Az iglu. A jégvadászok. Hát persze. Egy újabb álom. Egy újabb rémálom. Furcsállva vettem észre, hogy az egész iglu üres volt. A mulatozó emberek, akik ott maradtak még egy kicsit a lakoma után, eltűntek, ahogy a tányérok is, amikből ettek. Csak előttem volt egy tál és egy korsó, benne az étellel, amit azelőtt otthagytam, hogy elaludtam volna. Szuper. Semmivel sem égethettem le magam jobban, mint hogy elalszok a nekem rendezett ebéden. Igazán tiszteletreméltó, Hajnalpír!

Óvatosan nyújtóztattam ki magam alá húzott, zsibbadt lábaimat. Biztosra vettem, hogy egy ideig nem tudok még felállni, így nem is próbálkoztam vele. Csak bámultam magam elé az üres igluban. Nem emlékeztem túl sok mindenre az álomból. Damian arca rémlett, színes fák és… a félelem. Kezem akaratlanul is az alkaromra siklott. Felszisszentem, mikor hozzáértem a friss sérülésemhez. Hát persze. Megsérültem az álomban. Vagy csak itt sértettem fel a karomat, amíg aludtam? Damian tényleg jelen volt az álmomban, vagy csak be akarom beszélni magamnak? Nem voltam biztos benne, ahogy semmiben sem. Álombéli sérülések, ez akkora abszurdum. Vagy nem…?

- Ó, hogy az a… –kezdtem magamban dühöngeni a saját döntésképtelenségem miatt. Egyszerűen nem tudtam, melyiknek nagyobb a valószínűsége. Nem, az álomsérülés hatása a valóságra lehetetlenség. Képtelenség, hogy ilyen megtörténjen. Az egészet csak bebeszélem magamnak. Vagy pusztán kezdek megőrülni.

- Rémálmok? –hallottam meg Nolan hangját. Ijedten kaptam fel a fejem és néztem szembe vele. Az asztal túloldalán ácsorgott karba tett kézzel és kritikus szemmel bámult, de nem ellenségesen. A fülem mögé tűrtem a hajamat, azzal a mozdulattal pedig az arcomon legördülő könnycseppet is eltüntettem. Észre sem vettem, hogy könnyezni kezdek.

- Olyasmi –suttogtam.

Nolan megkerülte az asztalt és a székem mellé lépett. Nem ült le, csak nekitámaszkodott a kidolgozott fa étkezőnek. Kimérten mozgott és mereven, mintha a legapróbb mozdulatát is előre átgondolná, hogy mindig a történtek előtt járhasson egy lépéssel. Egy pillanatra sem lazított. Biztosra vettem, hogy ha akarnám se tudnám meglepni semmivel.

- Miféle rémálmok?

- Nem tartozik rád.

- De talán könnyebb, ha beszélsz róla –jegyezte meg. – Úgyis már csak pár óráig leszel itt, utána pedig soha többé nem látjuk egymást. Ha akarnám se tudnám ellened fordítani.

Volt valami abban, amit mondott, de nem hagytam magam belerángatni a játékába. Összehúztam magamon a takarót.

- Mint mondtam, nem tartozik rád.

Egy biccentéssel jelezte, hogy tudomásul vette. Percekig pusztán csak állt mellettem, nem szólt semmit. Folyamatosan karba tett kézzel állt. Először nem értettem miért. Hisz több rétegnyi vastag ruha volt rajta, nem tartottam valószínűnek, hogy fázik. Mikor feljebb ültem a székben egy aprót mozdult a keze a tőrje felé. Készen állt mindenre, gyorsan mozgott, mint egy sárkány. Úgy tettem, mintha észre sem vettem volna.

Mikor már kezdtem magam elég kellemetlenül érezni a ránk zúduló csend miatt, Nolan a farzsebéhez nyúlt és előhúzott egy pár kesztyűt. Egy kis ideig helyezgette őket, hogy pontosan illeszkedjenek egymásra. A tökéletességre törekedett. Világosbarna bőrkesztyű volt, de nem tudtam pontosan megállapítani, milyen bőrből készült. Talán őz? Vannak erre egyáltalán őzek? Mindenesetre vastagnak tűnt. A kékszemű fiú végül, mikor már megunta a piszkálásukat, felém nyújtotta őket.

- Tessék. Szükséged lesz rá –mondta. Hitetlenkedve meredtem rá.

- Miért adnád nekem?

- Hallmar mondta, hogy szerezzek neked egyet. De amúgy is hoztam volna.

- Miért?

Nolan letette elém az asztalra a kesztyűt, majd lehúzta a sajátját. Neki egy sötétbarna, rúnamintával végigvarrt darabja volt, a belseje pedig fehér szőrmével volt kibélelve. Felém nyújtotta a kezét. Furcsán néztem rá, de ő bíztatóan bólintott. Nem igazán akartam hozzáérni, nem tudtam, mit akar, de a kíváncsiságom győzött. Ugyan mi bajom lehetne tőle, nem lehet sokkal melegebb a keze az enyémnél. Hát tévedtem. Lassan a markába csúsztattam a kezem, és megremegtem, mikor megéreztem, hogy az ő bőre mennyivel forróbb az enyémnél. Akaratlanul is közelebb húztam magamhoz, két kézzel markoltam rá, hogy felmelegítsem magam. Ő közben megszabadult a másik kesztyűjétől is, hatalmas tenyerét az ujjaimra rakta.

- Olyan vagy, mint egy jégcsap, csodálom, hogy nem fagytál még halálra.

- Elég jó a hidegtűrő képességem –mondtam.

- Miért vagy itt igazából? –kérdezte hirtelen. Úgy tettem, mint aki meg sem hallja a kérdést, de nem hagyta annyiban. – Gondolom nem azért jöttél ide, hogy halálra fagyj. És nem is a sárkányok kiszabadításáért utaztál ki tudja honnan idáig. Máshol is tartanak fogva sárkányokat. Miért vagy itt igazából?

- Ha elmondom, őrültnek fogsz nézni.

- Ennél is jobban?

- Pukkadj meg!

Ő csak felhorkantott, én pedig jót mosolyogtam a reakcióján. De végtére is igaza volt. Ennél nagyobb őrültnek már nem nagyon tudna nézni. Hisz mégiscsak idejöttem olyan ruhában, amit az itteniek nem is hordanának, szembeszálltam a Hófúriával és nyertem is. Túléltem a farkasszemezést észak legvadabb sárkányával szemben. Jó ötlet lenne elmondani neki, miért is vagyok itt? Lehet, hogy tud segíteni megtalálni a ládát. Vagy úgy tesz, mint aki segít, aztán hátba szúr. Megéri nekem a kockázatot? Megéri bízni egy idegenben? Nem érte meg. Mégis volt valami a kisugárzásában a ridegség mellett, ami egyszerűen kikényszerítette belőlem az igazságot.

- Ha most azt mondom, hogy Xypia küldötte vagyok, akit megbíztak néhány láda felkutatásával, amikre egy varázslatos térkép és rejtvények segítségével bukkanok rá, egy egytől tízig terjedő skálán mennyire könyvelsz el bolondnak?

Nolan egy kis ideig bámult rám, miközben elhúzta a kezét és visszahúzta a kesztyűjét. Tekintetét közben végig rajtam tartotta, én pedig rajta. Farkasszemet néztünk. Azt vártam, hogy levetkőzze magáról a rideg, komor arckifejezést és az arcomba nevessen, hogy tényleg nem vagyok százas. Vagy hogy arrébb húzódjon, kardot rántson, valamit, bármi reakciót.

- Attól függ, igazat mondasz-e –mondta végül kimérten. – És mivel igazat mondasz, mert igazat mondasz… így kapsz egy hatost.

Nem igazán tudtam erre mit reagálni, így idegesen felnevettem.

- Szóval egy hatos szintű bolond vagyok. Az jó vagy rossz?

- Elég rossz –bólogatott. – De jobb, mintha hetes lennél.

- Honnan tudod, hogy igazat mondtam és igazából nem azért vagyok itt, hogy lemészároljam a falut egy déli nagyúr megbízásából? –érdeklődtem.

Nolan hűvösen elmosolyodott. Jobban hasonlított hüllőmosolyra, mint emberire. Kissé már ijesztő is volt.

- Onnan, hogy nekem nem lehet hazudni. Betudhatod ezt adottságnak vagy a természetemhez tartozó jellemvonásnak, de szerintem már neked is feltűnt az elmúlt órákban, hogy megrögzötten igazat akarsz nekem mondani, mert úgy érzed, hogy a lelkedbe látok és tudom, hogy mikor hazudsz, ezért pedig felesleges.

Ledermedtem. Mintha a fejemben olvasott volna. Ijesztően ismerős volt számomra ez az egész „nem tudsz nekem hazudni” dolog. De mivel ezt képtelenségnek tartottam, hisz ez a srác nem Damian, nem a Káosz, így új elmélethez folyamodtam.

- Emlékvadász vagy, igaz? –kérdeztem halkan, miután körbepásztáztam az iglut. A szőke fiú felvonta a szemöldökét.

- Emlékvadász? Dehogy. Közöm sincs hozzájuk –rázta a fejét.

- Hazudsz –fogtam rá. Bár nem hallgattam le a szívverését, úgy éreztem, hogy hazudik. Szavamra elsötétült a tekintete, hűvös pillantást dobott felém.

- Ez a jellemvonásom nem csak másokra vetül ki, hanem rám is érvényes. Nem szoktam hazudni. Felesleges és undorító dolog. Nem Emlékvadász vagyok.

- De valami más igen –következtettem ki.

Nolan félrenézett, kerülte a tekintetemet.

- Így is fogalmazhatunk. Te is vagy valami.

- Nem mondom, hogy nem –adtam kerülőválaszt.

- És te sem mondod meg.

- Eszemben sincs.

- Nem bízol bennem –jegyezte meg hirtelen.

- Nincs rá okom. Semmit sem tudok rólad –mondtam hűvösen. Halvány mosolyra húzta ajkait.

- Jogosak az érveid. – Néhány másodperc szünetet tartott. – Mi lenne, ha hanyagolnánk a témát? Miért nem mesélsz inkább a rejtvényeidről? Például arról, ami idevezetett. Gondolom, még nincs meg a kis ládikód, hisz még itt vagy.

- Meséljek valaki olyannak, akiben nem bízok? Ezt komolyan mondod?

- Rosszul vezettem fel, elnézést. Talán tudok neked segíteni. Úgy ismerem a szigetet, mint a tenyeremet. Te minél hamarabb el akarsz innen menni, nem? Látom rajtad, hogy már a rosszullét kerülget az ittléttől, ne is tagadd. Szóval, ha elmondod, mi alapján kell keresni a ládádat, talán tudnék neked segíteni.

- Mi hasznod van neked ebből? –kérdeztem.

- Az, hogy minél előbb eltűnsz innen. – Már épp kezdtem volna felháborodni, de folytatta. – Kívülálló vagy. Erős Kívülálló. Ahogy én is. Ez pedig így nagyon nem jó.

- Ezt nem értem.

- Ez a sziget nem bír meg két ilyen hatalmat a hátán. Akármilyen furcsa, de az emberek… egy szinten megérzik azt, hogy mások vagyunk. Valaki gyanút fog fogni. És akkor lebukunk. Akkor pedig végünk. Nem azért rejtegetem az erőm már közel hat éve, hogy most lebukjak. Sejtem, hogy hogy kerültél ide. És nem akarok arra a sorsra jutni.

Egy ideig csak bámultam rá. Értettem, mire céloz, akkor is, ha ez rám nem volt igaz. Attól félt, hogy száműzni fogják, ahogy szerinte velem tették. Hat éve rejtegeti az erejét. Akármilyen hatalma is legyen, erős, és ő fél ettől. Valószínűnek tartottam, hogy sosem járt még a szigeten kívül, emiatt rettegett annyira a száműzetés gondolatától. És nem akarta akasztófán, vagy máglyán sem végezni. Mert itt is az járhatott a Kívülállóságért.

- Tisztellek az őszinteségedért, akármilyen rideg is –biccentettem. Nolan összeszorította a fogait.

- Hű vagyok a nevemhez.

Rákaptam a tekintetem. Rideg, mint a neve. Lehetséges lenne…?

- Snow.

- Parancsolsz? –pillantott rám.

- A neved. Snow, igaz? Nolan Snow.

- És akkor?

Eszelős mosoly ült az arcomra.

- Rólad szólt a rejtvényem. Te vagy a fagyos nevű –lelkesedtem. Láttam rajta, hogy semmit sem ért, ezért szavalni kezdtem. – Fagyos sziget fagyos helye / Testvérjelölt fagyos neve / Fagyott ember fagyott szíve / Fagyott láda, világ vége. Így szól a rejtvényem. Nem értem, mi köze az egésznek a testvérséghez, de… biztos vagyok benne, hogy rólad van szó.

Nolan egy kis ideig csak bámult rám. Szinte hallottam a fejében kattogó fogaskerekeket, ahogy gondolkodott. Csak nem tudtam min. Ellökte magát az asztaltól, felém intett.

- Gyere velem!

Ezzel elindult az iglu kijárata felé. Kimásztam a székből, magam mögött hagyva a takarót is, amit kaptam. Elvettem az asztalról a nekem ott hagyott kesztyűket és felhúztam őket. Ez is bundás volt belül, akárcsak az övé. Összehúztam magamon a kabátot és Nolan után szaladtam, aki már kint volt a hóesésben. A hirtelen hideg azonnal a kabátom alá kúszott, újra éreztem, hogy pillanatok alatt átfagynak a végtagjaim. Hatalmas, sűrű pelyhekben esett a hó. Mindenfelé kapkodtam a fejem, Nolan alakját keresve, de sehol sem találtam. Igaz, az orromig sem láttam. Próbáltam koncentrálni, a lépteket meghallani, de nem bírtam odafigyelni rá. Hirtelen valaki megragadta a vállamat hátulról. Reflexből a kardomért nyúltam, hogy hasba szúrjam támadómat, de odáig már nem jutottam el.

- Csak azt mondtam, hogy gyere, nem azt, hogy ölj meg! –hallottam meg Nolan hangját. Viszonylag nyugodtabban fújtam ki a levegőt. – Sietnünk kell. Úgy néz ki, elég szép délutáni hóvihar elé nézünk. Gyere!

Nolan visszavezetett az arénához. Nem közvetlen az arénához, de közel hozzá. Fogalmam sem volt, mit akart ott, de azt mondta, tudja mit csinál. Én pedig hittem neki. Ahogy azt is elhittem, amit a hazugságokról mondott. Valamilyen szinten igaza volt. Hazugsággal semmire sem megyünk az életben. Maximum egy kis ideig. Aztán ahogy egyre több lesz, már nem lehet számon tartani mit mondtunk kinek és mikor. Akkor pedig lebukunk. És a bizalom elszáll az emberből. Ugyan ki bízna meg valakiben, aki folyton hazudozik?

Egész közel haladtam a fiú mellett. Olyan célirányosan ment, mintha a körülöttünk lévő havazás okozta látási nehézségek nem is zavarnák. Térdig gázoltunk már a frissen esett hóban, a nadrágom és a csizmám átázott, a lábaim jéggé fagytak. De nem panaszkodtam. Csak túl akartam lenni a küldetés ezen részén és elhagyni végre ezt a nyavalyás szigetet.

Nolan végül a domboldalon állt meg. Nem indult el lefelé, csak állt és várt. Mintha azon gondolkodna, most hogyan tovább. Rábíztam magam. Én már azt sem tudtam, merre járunk. Tett még pár lépést előre, majd tovább a domboldalon. Aztán ismét megtorpant. Immár két szobor előtt. De nem akármilyen szobrok voltak azok. Jégszobrok.

Abban a pillanatban összeállt a kép. A fagyott ember a rejtvényben nem egy megfagyott embert jelentett, hanem egy jégből faragottat. Leporoltam mindkettőről a frissen rázúdult több centis havat. Meglepően kidolgozott harcos emberalakokat ábrázoltak palásttal és fegyverrel együtt. Az egyik férfi volt, a másik nő. A férfialak mellkasában egy sötét foltra lettem figyelmes.

- Ez lesz az. Ki kell onnan szednem.

- Szabad lesz? –lépett mellém Nolan. Felhúzott szemöldökkel figyeltem, mit csinál. Rátapasztotta tenyerét a jégember mellkasára, majd hirtelen lendült az ökle és szétzúzta a szobrot. Megremegtem. Az alkotáson egy repedés futott végig, amik apróbb hajszálrepedésekre váltak széjjel, majd egyszerűen szétesett. A jégszilánkok között pedig ott volt a láda. Remegő kezekkel nyúltam érte és vettem fel.

- Nem fogsz emiatt bajba kerülni? –néztem fel rá.

- Megoldom –mosolygott rám hűvösen.

- Hazudni fogsz?

- Nem. Egyszerűen senki sem fog gyanakodni rám. Ez akár egy sárkány is lehetett, nemde?

Felnevettem, majd tekintetem a kezére siklott, amit azóta is ökölbe szorítva tartott. Nyeltem egyet.

- Jól vagy? Nem… fáj?

- Semmi bajom. De most menjünk, mielőtt valaki meglát itt minket.

Nolan már épp megindult vissza a falu felé, mikor utána szóltam.

- Sajnálom, de nem mehetek veled. – Megtorpant, visszanézett. Folytattam. – Nekem… vissza kell mennem a barlangba, ahol lepakoltam. Már várnak rám.

- Értem –lépett vissza elém. – Visszatalálsz, vagy elkísérjelek?

- Azt hiszem el tudok csúszni odáig –biccentettem. Ő felnevetett. Talán most először, amióta találkoztunk. Ha nem is először, de biztosan ez volt az első szívből jövő nevetése. – Köszönöm, Nolan! Minden köszönök. Őszintén.

- Igazán nincs mit –nyúlt köpenyem kapucnija felé, majd a fejembe húzta azt. – Illene mondanom, hogy vigyázz magadra, de biztosra veszem, hogy a falnak beszélnék. Szóval csak próbálj nem lebukni. Örültem a találkozásnak, Fúria kisasszony.

A torkomon akadt a szó, megfagyott bennem a vér. Mozdulni és megszólalni sem tudtam. Csak bámultam rá, tátogtam, mint egy partra vetett sügér.

- Honnan…?

Nolan kacsintott. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy felfénylettek a szemei közben, de abban a pillanatban ezt nem fogtam fel. Az arcába húzta saját csuklyáját és elindult az otthona felé. Mire magamhoz tértem, ő már messze járt. Csengett a fülem a szavaitól, fejemben visszhangzott az, ahogy hívott. Percekig csak álltam ott egyedül a hóesésben a ládával a kezemben. Nehezen vettem rá magam, hogy célirányba forduljak és elinduljak a jéghegyek felé. Pár méteren át még sokkolva bámultam magam elé, majd kínomban felnevettem. Nem voltam egyedül a képességemmel. Hát ezt jelentette a testvérjelöltség.

- Pukkadj meg, Nolan Snow!

Nem mondom, hogy nem tartott sokáig, mire elcsúszkáltam a jégbarlangig. Kifejezetten sok időbe telt, és az sem könnyítette meg a dolgomat, hogy a ládát is cipelnem kellett, sőt szinte semmit sem láttam a hóvihartól. Próbáltam a jó oldalát nézni az egésznek. Szereztem egy barátot, jóllaktam és kaptam egy kesztyűt. Már ha Nolan és az ő titokzatos, rideg őszintesége annak nevezhető. Még mindig alig hittem el, hogy ő is olyan, mint én. Ennek mekkora az esélye? Összesen tizenkét Fúria volt ezen a földön, ebből az egyik én vagyok, a másik Damian és… már annak is rettentő kicsi volt a valószínűsége, hogy mi ketten találkozunk, nemhogy még egy harmadikkal is összefussak.

Amíg én ezen agyaltam, Alzira becserkészhetett, mert nem kicsit kaptam frászt, mikor meghallottam a hangját a hátam mögül.

:Na, végre! Hol a nyavalyában voltál eddig?!:

Megugrottam sétálás közben, és ahelyett, hogy stabilan talpra érkeztem volna, hatalmasat zakóztam a jégen. A láda méterekkel arrébb ért földet a hóban. Nyöszörögve néztem Alzirára.

- Én is örülök neked, Zira.

:Nem válaszoltál a kérdésemre.:

- A faluban voltam, hol máshol lettem volna?

:És miért van ilyen sárkányszagod?:

Felsóhajtottam.

- Hosszú sztori. Nem beszélhetnénk ezt meg valami melegebb helyen? Megfagyok!

Felnyaláboltam a ládát, a Hófúria meg engem és visszamentünk a jégbarlangba. Alzira unalmában az egészet felkapargatta egészen a jéggé fagyott földig, valamint feltankolt egy kis hallal is. Elmondása szerint az ideje többi részét végigaludta. Nagyon jól tette.

Fél órán át ültem Alzira szárnyainak védelmében, mire érezni kezdtem a lábamat. Egész addig sárkányom kérdésözönét hallgattam arról, hogy mit csináltam ennyi ideig a faluban. Elmondtam neki mindent, Nolannel kezdve és vele is zárva. Meg is jegyezte, hogy magammal hozhattam volna, ismerni akarja az új udvarlómat.

- Jaj, Zira! Ő nem az udvarlóm!

:Akkor mi?:

- Csak egy barát. Vagy az sem.

:Damianre is ezt mondtad.:

Erre már inkább nem válaszoltam neki. Lezártam annyival, hogy ez nem ugyanaz. Zira azonnal témát is váltott. Azzal zargatott vagy egy órán át, hogy nyissam ki a ládát. Csakhogy én nem akartam. Addig nem, amíg nem éreztem minden végtagomat normálisan. Az pedig csak a szigeten kívül történhetett meg. Minél előbb el akartam hagyni a helyet. De a vihar még tartott, így pedig nem mertem sárkányhátra ülni, okulva az ezelőtti esetből. Az egyetlen baj az egésszel az volt, hogy Alzira esetek kilencven százalékában eléri, amit akar. Ez most sem volt másképp.

Kinyitottam a ládát, ami a szokásos módon felfénylett, majd megjelent előttem az isten alakja. Egy ilyen fagyos helyen valami odaillő istenségre számítottam, így nem kicsit lepődtem meg, mikor egy markáns, jól kiöltözött ősemberfazon jelent meg előttem. Szebb szavakkal nem tudom kifejezni magam. Egyszerre volt elegáns és idejétmúlt. Lehet, hogy a sok ezerévnyi elzártság teszi? Nem tudtam megállapítani. Középkorúnak tűnt, sötét, kócos haja és szakálla volt, tekintetéből időtlen bölcsesség sugárzott. Aprónak és jelentéktelennek éreztem magam mellette. Meghajoltam előtte, mint eddig minden isten előtt, ő pedig ugyanúgy csak legyintett. A kezét nyújtotta felém, amit el is fogadtam. Halványan rám mosolygott.

- Köszönöm, kisasszony –csókolt kezet. – Egy élettel tartozom Önnek!

- Ugyan –néztem félre zavartan.

- Engedje meg, hogy hálámat egy ajándékkal is kifejezzem –fordította fel a tenyeremet és egy gyűrűt ejtett bele. Egy gondosan kidolgozott baglyot ábrázoló kis ékszer volt. – Ne veszítse el! Még egyszer nagy szüksége lehet rá. Ha önnek nem is, valakinek igen –mondta sejtelmesen, majd eltűnt.

Vártam pár másodpercet, mielőtt kifújtam volna a bent tartott levegő. Az ujjamra húztam a gyűrűt a többi mellé. Már volt egy félholdat és egy szívet ábrázoló gyűrűm szintén két istentől. El nem tudtam képzelni mi náluk ez a megszállott gyűrűmánia. Csavargattam egy kicsit a csecsebecsét.

- Kezd kicsit elegem lenni ebből az „egy élettel tartozom” szövegből.

:Te is ezt mondtad Damianéknek, mikor eljöttél Hibbantról.:

Felkaptam a fejem.

- Tessék?

:Te is ezt mondtad Da-:

- Hallottam először is. De tényleg? Ezt mondtam?

:Ezt.:

- Egek… inkább nézzük meg a következő rejtvényt –nyúltam a térkép felé. – Ha legközelebb ilyen nyálas dumát löknék valahol, üss le!

:Szavadon foglak!:

Az ölembe vettem a térképet.

- Remélem valami trópusi szigetre vezetsz a lehető legmesszebb ettől az istenekverte fagytól! Mutasd a következő rejtvényt! –mondtam. A térkép hallgatott. – Kérlek –tettem hozzá.

A vonalak megváltoztak, elém tárult a már kissé megszokott térkép. A következő láda a szigetvilágon belül volt, de szerencsémre nem fent északon. Majdnem egyvonalban volt Hibbanttal, de bőven messze tőle. A jobb alsó sarokban a következő versike ütötte át fekete, ívelt betűkkel a pergament:

Kalmár kincsének védhelye,

Ősi Kaszások lakhelye.

Legnagyobb hajó rejtett csapdája,

Jól védett Szem és a kívánt láda.