18. A Hó és a Fúria (2/2)

Sziasztok! :)

Megérkeztem a folytatással! Úgy döntöttem, hogy amíg iskolaidőben tudom tartani a havi egy részt, az valószínűleg ilyen 25-e környékén lesz kitéve mindig, de nem szeretném elkapkodni, és hanyag munkával elétek állni, remélem megértitek :)

Kellemes olvasást! :)

Sosem láttam még olyan készenléti helyzetet, mint ami a Hófúriáknál volt. Alig néhány másodperc alatt elért a támadási felhívás az összes sárkányhoz. Pár nőstény a sérülteket és a fiókákat terelgette egy mélyebben helyezkedő barlangba, hogy ott keressenek menedéket a közelgő harc elől. Mindaddig a harcképes hímek és nőstények készültek a támadásra.

Nem hazudok, alig pár percbe telt rendezni a sorokat. Az alfa mindenkit elhelyezett, hogy semmi se maradjon védtelenül. Minden kintről jövő bejárathoz négy-négy sárkány állt támadásra készen. A fiókák után két felnőttet küldött erősítésnek, ők voltak az utolsó védvonal. A többiek pedig pocsolya-hatást használva olvadtak bele a torz képet visszaverő jégfalba szétszórtan. Először nem értettem, miért hagyják az ellenséget beférkőzni a barlangrendszerbe, aztán rájöttem, hogy azok a sárkányok már bent vannak.

- Mondd, miben segítsünk? –néztem Alzira anyjára. Akármennyire is nem bírtuk egymást, úgy éreztem, ki kell vennünk a részünk a harcból. Ő hitetlenkedve nézett rám, majd rám sziszegett.

Ne légy útban! Vidd innen az emberedet, lányom, csak az utunkban lenne!

:De anyám, tudnánk…:

Azt mondtam, vidd innen! –üvöltött ránk.

Alzira enyhén összehúzta magát, hátracsapta a füleit. Én is kicsit hátrébb húzódtam a nyeregben. Egy rád üvöltő, területét és sajátjait védő, hatalmas nőstény Hófúriánál kevés ijesztőbb dolgot láttam. Alzira a levegőbe emelkedett és a fiókák felé vette az irányt. Jobbnak látta az anyjára hallgatni, és nem makacskodni egy ilyen komoly helyzetben. Egy részem meg akarta állítani, de végül beláttam, hogy talán igaza van és nem kellene jobban kihúznunk a gyufát egy volt alfanősténynél. Rábíztam magam sárkányomra. Hisz nem ismerem az ellenséget, mit tudnék tenni egy csapat sárkány ellen és mellett? Elég sok éles kanyart vett be, mire megtalálta a barlangot. A két bejárat előtt álló hím vizslatóan nézte végig, nehézkesen akarták beengedni. Főleg, mivel a hátán ültem. Végül Zira rádumálta őket.

Bent a barlangban három egészségesnek tűnő nőstény feküdt két sebesülttel és egy nagy rakás rémült fiókával. Sokszor számoltam újra, mindig belezavarodtam. Szinte az összes alkalommal más eredmény jött ki, a sárkányok nem voltak képesek egy helyben megmaradni. Volt, hogy kilencet számoltam össze, aztán tizenötöt, de jött ki tizenkilenc és tizenegy is eredményül. Végül inkább felhagytam a próbálkozással. Lecsúsztam a nyeregből. Majdnem orra is buktam, időben kapaszkodtam meg a nyeregben. A kis sárkányfiókák összehúzták magukat, dajkáik szárnya alá bújtak. Voltak kisebbek és nagyobbak is, alig két hetesnek tűnőek, és már szárnyaikat próbálgatóak.

Alzirával az egyik sarokba húzódtunk, távolabb a többi sárkánytól. Hófúriám lefeküdt, én pedig mellé ültem. Simogatni kezdtem a fejét.

- Anyukád nem kedvel engem –jegyeztem meg neki. Rám pillantott, okos kék szemével.

:Itt szerintem senki sem kedvel téged rajtam kívül.:, mondta.

- Kösz, ez igazán bíztató…

Felnevetett, majd el is hallgatott.

:Miért nem közölted egyből mindenkivel, hogy érted, amit mondanak? Nem gondolod, hogy akkor kicsit… nem is tudom… barátságosabbak lennének veled?:

- Nem akartam felvágni –rántottam vállat. – Nem megoldás, ha minden sárkánnyal közlöm, hogy „Hé, Fúria vagyok, értem, mit mondasz!” Az olyan… erőltetett, tudod? Nem szeretem annyira az egyszerű megoldásokat.

Időközben kint elkezdődtek a harcok. Hallatszódtak a sárkánysikolyok. De nem fájdalomról árulkodtak. Hasonló volt, mint egy viking harci kiáltás. Tökéletesen el lehetett különíteni egymástól a Hófúriák és a Hólidércek hangját. A Fúriáké élesebb volt és még a káoszban is szebben csengett, mégis vérfagyasztóan. A másik fajé mély és rekedtes. Lövések dördültek el, tüzeltek egymásra.

Alzira meredten nézte a barlang száját. Minden ízében megfeszült, akárhányszor egy Hófúria felsikoltott. Megsimítottam sárkányom nyakát, de ő kicsit sem nyugodott le. Egyre feszültebb lett.

- Ki akarsz menni, ugye? –törtem meg a csendet. Alzira egy pillantást vetett rám, mielőtt félrenézett, de ez az egy pillanat tökéletesen elég volt ahhoz, hogy kiolvassam a szeméből a választ.

Egyszerre támogattam és elleneztem az ötletet. Megértettem a gondolatait, az érzéseit, én is mindig harcolni akartam a sajátjaim oldalán razziákkor, akármennyire nem szerettem sárkányoknak ártani. Nem is az hajtott, mint a többi vikinget, nem a vérszomj, vagy a sárkányvadászat. Engem minden alkalommal a tudat vezetett, hogy a népem oldalán küzdök. Hogy az enyéimmel vagyok és kiállok mellettük, hogy büszke tagja vagyok a törzsnek, jóban-rosszban. Ugyanezt gondolhatta Alzira is. Csakhogy ő nem számolt azzal a veszéllyel, amivel anno én sem. Bármikor megsérülhet, baja eshet, akár… akár meg is halhat kint. És ezt nem voltam hajlandó elfogadni. Egyedül nem engedhettem ki.

- Akkor hát menjünk –kapaszkodtam a nyeregbe, hogy felállhassak, de Alzira ezt máshogy gondolta. Odébb siklott, én visszaültem a jégre. – Most mi van?

:Te nem jöhetsz.:, jelentette ki.

- Tessék?

:Nem fogom hagyni, hogy az én népem csatájában vessz oda. Ez az én harcom. Vedd le rólam a nyerget!:

A kérés olyan hirtelen ért, hogy pár pillanatig csak meredten néztem rá. Tényleg itt akar hagyni és egyedül kirepülni egy harc kellős közepére? Nagy nehezen felálltam.

- Nem gondolhatod komolyan, hogy itt hagysz! –kezdtem háborogni, de belém fojtotta a szót.

:De, de igenis komolyan gondolom! Nem foglak belekeverni egy sárkányharcba! Ha bármi bajod esik, azt sosem bocsájtom meg magamnak! Szedd le rólam ezt a nyavalyát és hagyj kimenni! Viking vagy, meg kell értened. Hadd harcoljak az enyémekért!:

Pár másodpercig csak meredtünk egymásra. Teljesen megértettem a gondolatait, mégis rettentően féltem. Nem is gondoltam arra, mi lenne velem, ha kimennék vele. Csak az érdekelt, mi történhet odakint Zirával. Harc folyik odakint, sárkányharc, tűz és karmok összecsapása. Bármikor eltalálhatják és lezuhanhat. De tudtam, hogy nem bírhatom maradásra. Ezt nem kérhettem tőle. Ő pedig nem volt hajlandó magával vinni. Akármennyire is féltem, el kellett engednem.

A többi Hófúria nagyot nézett, mikor eleget tettem a felszólításnak és lecsatoltam róla a nyerget. Félretettem az egyik sarokba, az összes ráaggatott cuccal együtt. Alzira felsóhajtott, megrázta magát.

- Egészben gyere vissza, ha lehet –simítottam meg a fejét. Képen nyalt.

:Megteszek mindent ez ügyben.:, mondta, majd kiugrált a barlangból és a harc felé vette az irányt. Igazán bíztató, mit ne mondjak.

Remegő kézzel ültem le a nyeregre. Folyamatosan azon járt az agyam, mennyi veszélynek van odakint kitéve, mennyien árthatnak neki. Akármennyire is próbáltam pozitív irányba terelni a gondolataimat, nem voltam rá képes. Egyetlen kép lebegett a szemem előtt: Alzira sebesült teste a jégen.

A harci zajok egyre hangosabbak lettek, mintha a Hófúriák nem lettek volna képesek visszafogni a Hólidérceket. De az nem lehet, igaz? A Hófúriák nagyon erős sárkányok és rendkívül intelligensek, egy csapat északi… ilyen izé nem foghat ki rajtuk! Ugye…?

Nem bírtam egyhelyben ücsörögni. Sétálgatni kezdtem körbe-körbe. Ki akartam menni. Be szerettem volna szállni a harcba a Hófúriák oldalán. Tudtam, hogy sokat úgysem segíthetnék, de… meg akartam próbálni. Valahogy csak a hasznukra lehetnék! Vagy Alzira pont ezért nem akarta, hogy menjek? Mert hátrányt jelentenék számukra?

Miközben ezen agyaltam, nem néztem a lábam elé és sikerült egy rendkívül sikamlós részre lépnem. Elzakóztam. A hátamra érkeztem, de a fejemet is sikeresen bevertem. Na tessék, kellett nekem ennyire izgágának lennem!

- Ennek nyoma fog maradni… –ültem fel hangosan sziszegve. A ponthoz nyúltam, amit bevertem. Vérezni nem vérzett, de iszonyatosan fájt. Egy kis ideig homályosan is láttam a dolgokat, fel sem tűnt a kíváncsi szemmel vizslató kissárkány előttem. Alig lehetett nagyobb a két tenyeremnél. Pupillája ki volt tágulva égkék íriszében. Olyan hatalmasra nyílt szemmel pislogott fel rám, hogy úgy éreztem, menten elolvadok. Rámosolyogtam. – Helló, kishaver!

A kis sárkány közelebb merészkedett. Nem sokkal, alig pár lépéssel. Nagyon meg akartam érinteni. Sosem fogtam még sárkányfiókát a kezemben. Anyám barlangjában nem nagyon mertem a fiókák közelébe menni, a vad nőstények nem nézték túl jó szemmel, akármi is voltam. Megbíztak bennem, de bennük volt a védelmező ösztön, amit tiszteletben tartottam. Tudtam, hogy talán ezzel a fiókával is így kéne lennem, de nem bírtam megállni.

Ő viszont igen. Mikor felé nyúltam összehúzta a szemeit, rám sziszegett és homorított, mint egy macska. Így próbált nagyobbnak tűnni. De én csak mosolyogni tudtam rajta. Még így is rendkívül cukorfalat volt. Mikor kicsit mégis visszahúztam a kezem, megint érdeklődve szaglászott felém. Hagytam, hogy ő jöjjön közelebb. Már majdnem teljesen előttem volt, megszaglászta a csizmámat és elfintorodott.

- Hú, köszi. Ennyire nem lehet büdös a lábam –forgattam a szemeimet.

Fújtatott egyet, jelezve, hogy nem ért egyet. Ismét tettem egy próbát. Kinyújtottam felé a kezem és elfordultam, ahogy Hablaty tanította. Hallottam a kis Hófúria sziszegését, biztosra vettem, hogy megint felpúpozta magát, de nem néztem rá. Hagytam, hogy megnyugodjon. Bevált. Éreztem, ahogy meleg levegőt fúj a tenyeremre. Szagolgatta. Tudtam, hogy közel járok.

Csakhogy az egyik nőstény felmordult, mire a fióka elsiklott mellőlem, a felnőtt egyed szárnya alá. A kicsi kapott egy kis fejmosást. Arról morgott neki a sárkány, hogy az emberek veszélyesek, megbízhatatlanok, távol kellene maradnia tőlem. Hogy nem vagyok játék, sem játszópajtás. Felhozott pár esetet is, támadásokról kezdett beszélni, hogy hogyan haltak meg fajtársaik emberek keze által. Közbe akartam szólni, de rájöttem, hogy igaza van.

Hisz a sárkányok jogosan félnek az emberektől. Mindenki ismeri a történetet, miszerint egy ember ölte meg a Fúriák hercegét és emiatt robbant ki a háború a két faj között. Mi, kétlábúak semmilyen okot nem adtunk a sárkányoknak arra, hogy bízzanak bennünk. És ez fordítva sem történt meg. Jobbnak láttam, ha ráhagyom ezt a Hófúriára. Hiába hoztam volna fel a kivételeket, anyámat, Hablatyot, magamat… ez még mindig csak három. Három a több millió ellen. És ugyan miért hinné el nekem? Mert Alzira a sárkányom? Vagy mert magam is Fúria vagyok? A helyükben nem érném be ennyivel.

Éles sárkánysikoly hasított a levegőbe. A bejáratnál álló két hím megmerevedett, a nőstények felpattantak. A levegőben fojtogató feszültség terjengett. Először nem értettem, mi a baj, amíg meg nem jelentek a barlang szájánál. Hólidércek. Ketten jöttek. A két őrsárkányra vetették magukat. Mozdulni akartam valamerre, segíteni a sárkányoknak, de a támadás hirtelensége lesokkolt. Úgy tűnt, a Hófúriáknak sikerült felvenniük a küzdelmet ellenfeleikkel. Karmolták, harapták egymást ahol érték.

Csakhogy ekkor megjelent egy harmadik is a semmiből. Vele nem volt ki foglalkozzon. A bent lévő nőstények felkészültek az ellentámadásra, de megelőztem őket. Mielőtt a harmadik betolakodó rávetette volna magát a fiókákat védő nőstényre, rákiáltottam:

- HÉ, HÜLLŐPOFA!

A sárkány azonnal rám fordította minden figyelmét. Felém szaglászott, rám vicsorgott. Hatalmas szemfogai voltak, de próbáltam erről nem tudomást venni. Nagyjából akkora lehetett, mint egy Gronkel, a testalkata is hasonló volt, csak ez két lábon állt és mintha patái lettek volna, de később rájöttem, hogy az csak két ujj és a hozzá tartozó karmok. A szárnyain támaszkodott, akár egy Szörnyen Nagy Rémség. Rám üvöltött, felém lépett. Nyelvén különös duzzanatokat fedeztem fel. Reméltem, hogy nem valami méregmirigy.

A sárkány nekem rontott. Próbáltam hátrálni, de megint megcsúsztam. Ő bezzeg nem esett-kelt a jégen, stabilan állt, mint a másik északi fajta. A Hólidérc rám vetette magát, az arcom felé kapott, csak annyi időm volt, hogy magam elé kapjam az első fegyvert, ami a kezembe akadt. Az íjam. A sárkány így arra harapott rá. Az állkapcsa leghátsó része zárult rá a fára, recsegett-ropogott, de nem tudott úgy ráharapni, hogy eltörje. De még így is tudtam, nem sok kell hozzá, hogy átrágja magát rajta.

Mielőtt még bármit is kieszelhettem volna, az egyik Hófúria rávetette magát a Hólidércre. Az elvesztette az érdeklődését irántam, üvöltözve próbált megszabadulni a hátába maró sárkánytól. Ide-oda dobálta magát, de nem tudta leszedni magáról. Azonnal nyílért nyúltam, gondolkodás nélkül raktam az idegre és lőttem. Fel sem fogtam mit teszek. A nyílvessző sivítva szelte végig a termet és egyenesen a Hólidérc mellkasába állt. Amaz még morgott, üvöltött pár pillanatig, majd a Hófúria adta meg a kegyelemdöfést egy karmolással. A hüllő kifeküdt a jégen.

Lihegve néztem össze a Hófúriával. Ő is ugyanúgy kivolt, mint én. Hitetlenkedve meredt először a fegyveremre, majd rám. Én sem fogtam fel teljesen, hogy szerepet játszottam egy sárkány halálában.

A szemed… világít –nyögte be végül a hím. Tudtam, hogy égnek a szemeim, de én azt hittem, hogy a könnyektől. Akkor mégsem?

Furcsa energia száguldott végig rajtam, szemem izzása abbamaradt. Felkaptam a nyilakkal teli tegezt és a vállamra akasztottam. A Hófúria először rám sziszegett, majd látta, hogy nem felé lépek, hanem a kijárat irányába. Meglepődve pislogott utánam, ahogy minden bent lévő kifejlett sárkány. Az egyik hím utánam akart indulni, de megtorpantam és szembefordultam vele.

- Maradjatok itt és vigyázzatok a fiókákra! –jelentettem ki ellentmondást nem tűrően. – Az alfa ezt parancsolta, nem?

De…

- Nekem nem parancsolta senki –ráztam a fejem. – Nekem senki sem parancsol.

Ezzel fogtam magam és otthagytam őket. Kanyarogtam egy ideig a folyosókon, mire elértem addig a nagy jégcsarnokig. Addigra már forrt bennem a harci vágy. Harcolni akartam. És meg is tettem. Alig tettem ki a lábam az üreg peremére, már helyeztem is a nyilat az idegre. Megcéloztam az első Hólidércet, aki szemet szúrt és lőttem. A sárkány oldalát találtam el, aki így összezavarodott és egyenesen nekirepült a jégfalnak.

Három példányt sikerült csak így leszednem, nem volt jó rálátásom egyikre sem. Vagyis volt, csak mindet kitakarta egy-egy Hófúria. Nem volt jó hely. Feljebb kellett jutnom.

A szirt, amin álltam, szerencsére vezetett felfelé és lefelé is. Nekem egy magasabb pontra volt szükségem, ahonnan ráláthattam az eseményekre. A jégút rendkívül csúszott, nagy erőfeszítések árán jutottam fel egy fölöttem lévő szélesebb szirtre. A csizmám csúszott, alig tudtam stabilan állni a lövésekhez. De így mégiscsak jobban beláttam a terepet.

A jégteremben káosz uralkodott. Hófúriák és Hólidércek tépték egymást a levegőben és az üregekben. A légi harcosok néhol egymás lábait fogva pörögtek, akár a sasok, de azokat általában Hófúria nyerte meg, tekintve a plusz két láb előnyt. Más helyen alattomos Hólidércek hátulról támadtak, ellenfeleik hátára vetették magukat és úgy sebezték őket. Aztán ott voltak a sortüzelők. Nem tudtam, hány lövéssel rendelkezik egy Hólidérc, de a Hófúriák hat lövéses keretében biztos voltam. Nem tudtam megszámolni, kik hányan vannak, hatalmas volt a kavarodás. Az sem könnyítette meg a dolgomat, hogy mindkét sárkányfaj hófehér színű. Senki sem kímélt senkit. Sorra hullott mindkét faj. Igazi tomboló, vad sárkányharc volt.

Közben kiszúrtam Alzirát is. Nem tudtam, honnan ismertem rá a sok fehér sárkány közül, egyszerűen tudtam, hogy ő az. Sárkányom nem tétlenkedett, bőven kivette részét a harcból. Érdekes taktikája volt. Akárhányszor szemet szúrt nekem, mindig az egyik Lidérc hátára volt kapaszkodva, vadul marva azok hátát, szárnyhajlatát, majd egyszerűen elengedte őket és hagyta a mélybe zuhanni. Ezután pedig vadul pislogott körbe, új áldozat után kutatva. Kezdett egyre elvadultabban viselkedni, de nem állítottam meg. Hogy tehettem volna? Már csak az hiányzott volna, hogy észrevegyen és visszatoloncoljon, vagy ami még rosszabb, hogy elvonjam a figyelmét a harcról. Nem is nagyon akartam mondjuk megállítani. Megértettem a benne tomboló bosszúvágyat. Hisz az apját Hólidércek sebezték halálra. Én sem lennék kegyes ahhoz, aki a családomat támadja meg.

Ledobtam magamról a köpenyt. Úgy éreztem, mintha mindig az utamban lenne és akadályozna a lövésben. Mikor sikerült stabil állást felvennem, ismét lövöldözni kezdtem a sárkányokat. Hat Hólidércet találtam el, még ha nem is haltak bele a tőlem kapott nyilakba, de a figyelmüket elterelte és talán legyengítettem őket egy kicsit.

Észrevettem az alfát, Alzira bátyját, aki egyszerre három Hólidérc ellen vette fel a harcot. Vérző sebeket láttam a hátán, és vad harci vágyat a szemeiben. Éppen azzal a sasharc-szerű mozdulattal küzdött egy Lidérc ellen, miközben egy másik a hátára volt akaszkodva. A harmadik körülötte repkedett, próbált támadási pontot találni. Célba vettem és meglőttem ezt a bizonyos harmadik Hólidércet. A szárnyhajlatát találtam el, elveszítette a kontrolt, bár nem is hiszem, hogy egy szárnnyal tudott volna repülni. Üvöltve zuhant le. A hatalmas Hófúria közben megnyerte a viadalt, nekicsapta a Hólidércet a jégfalnak, a másikért pedig hátrakapott, elkapta a nyakát és addig szorította, míg az el nem ernyedt. Ezek után morogva kereste új áldozatait.

Nem éreztem a hideget, a fagyot, mintha nem is egy jéghegyben lennénk. Fűtött a tűz, a harci vágy. Viking voltam, ez tartott életben. De nekem ez nem volt elég. Nem akartam pusztán egy szirtről lövöldöző kétlábú lenni. Legszívesebben szárnyakat növesztettem volna és légi csatát folytattam volna, mint egy sárkány. Fúriához méltóan.

Persze nekem az ilyet csak kérnem kell. Ezt meg is oldották nekem. Csak nem úgy, ahogy én gondoltam. Az egyik Hólidércnek szemet szúrtam. Ez nekem későn tűnt fel, mert éppen az egyik fajtársát készültem leszedni az egyik Hófúria hátáról. Az ellenséges sárkány felém lőtt egy tűzbombát. A vakító fényű lövedék nem engem talált el, hanem a szirtet. Az orom megremegett a talpam alatt. Hosszú repedés futott végig a két lábam között. Arra sem maradt időm, hogy oldalra vetve magam lecsússzak a jégúton a következő szirtig, ugyanis az, amin álltam kisebb-nagyobb darabokra törve omlott össze. A töredékek a mélybe hullottak, én pedig zuhantam velük. A sárkány üvöltve vetette utánam magát.

A hangok eltompultak zuhanás közben. Fel sem fogtam igazán, hogy ez most tényleg megtörténik. Vagy a sárkány karmai közt végzem, vagy a becsapódás öl meg. Nyílért akartam nyúlni, hogy legalább mellkason lőjem a dögöt és szörnyet haljon velem, de sem a nyilak, sem az íjam nem volt már meg. Utóbbit a robbanás során ejtettem el, előbbiek pedig aközben estek ki. Talán sikítottam. Csapkodtam, kapaszkodót kerestem a semmiben, a mellettem hulló jégdarabokban. Nem tudom. Ilyenkor kellene az életemnek lepörögnie a szemem előtt, nem? Ha igen, szomorú, mert nem történt meg. De mindegy is. Már úgyis teljesen mindegy volt…

Vártam a becsapódást, vagy a mellkasomba maró sárkányt, de egyiket sem kaptam meg. A lény ehelyett a karomat kapta el és emelkedett velem a magasba. Az első gondolatom az volt, hogy máshová akar vinni, nem akar a csatatér kellős közepén mindenki szeme láttára végezni velem. De mikor felnéztem, hogy lássam hóhérom képét, nem egy Hólidérc nézett vissza rám, hanem egy Hófúria. Viszont nem Alzira.

- Mi a…? –kezdtem volna ficánkolni, de rám szólt.

Oh, szóval élsz. Remek –hallottam meg egy nőstény hangját. Azét, aki beszélt velem a barlangban, akinek volt már dolga emberrel.

- Nem hangzol éppen úgy, mint aki örül neki –jegyeztem meg, miközben ő tett egy éles kitérőt.

Tartoztunk neked. Nem csak én. Láttam, hogy szedegeted le az ellenséget azzal a fegyverrel. Gondoltam, talán élve több hasznod lesz.

- Elejtettem a fegyverem valahol, szó-

Be sem fejeztem a mondatot, ő már zuhanórepülésre is váltott. Egyenesen a jégterem aljába repült velem, ledobott a jégre és leszállt mellém. Mélyen a szemembe nézett.

Akkor keresd meg!

Ezzel pedig otthagyott. Egy kis ideig csak néztem a távolodó sárkányalakot, majd méltatlankodva felálltam. Lent sokkal sötétebb volt, mint odafent. Csak néhány Hófúria még égő lövedékdarabja adott egy kis fényt. Testeket láttam mindenfelé. Mozdulatlan és még mozgó alakokat. A lezuhant sárkányok. Szuper, szóval… a Hófúria itt hagyott lent a félhomályban egyedül, hogy keressem meg az íjamat és a nyilaimat, miközben nagy valószínűséggel a sebesült sárkányok idelent portyáznak. Remek kilátások.

A lehető leggyorsabban csúszkálva fogtam neki a fegyver keresésének. A terep nem volt sík. Rengeteg gödör és domb volt, valamint éles részekből sem volt hiány. Sokszor majdnem orra buktam, párszor sikerült is, de az íjat nem találtam meg. A testeket próbáltam elkerülni, több-kevesebb sikerrel. Inkább kevesebb. Mert ugyan a fegyveremet nem találtam meg, egy csapat sérült Hólidércbe annál inkább belebotlottam. Vagyis… nem… nem voltak sebesültek. Nagyon nem.

Mikor menjünk? Már be kellett volna csatlakoznunk! –morogta az egyik.

Nem! Várunk a jelre! –sziszegett rá a másik.

Learatják a babérokat helyettünk –jegyezte meg a harmadik. Várj, érzed ezt?

Mit?

Emberszag.

A tíz főt számláló sárkánycsapat körbekémlelt. Olyan gyorsan húzódtam be az egyik kiálló jégcsap mögé, amilyen gyorsan csak tudtam. Levegőt sem mertem venni. Minden fenti harci vágyam tovaszállt a zuhanással.

Ott van! –hallottam meg hirtelen.

Ó, remek, már csak ez hiányzott! Hallottam a vad morgásokat magam mögött. Nem tudtam mit tenni, futni kezdtem. Vagyis, csúszkálni. Hát, mit ne mondjak, nem jutottam messze. A sárkányok meglepően gyorsan bekerítettek. Úgy vizslattak, mint a vacsorájukat. Talán azt is látták bennem. Akárhogy forgolódtam, nem találtam kiutat.

Együk meg!

Szerintem játszunk vele először, úgy izgalmasabb.

Ugyan! Két métert nem merne megtenni. Nézz már rá!

Igaza van, ez csak holmi kis emberke!

- Öhm… helló, srácok! Nem tudnánk ezt megbeszélni? –érdeklődtem.

Nem tudom, mi volt az a hang, amit kiadtak, de elméleteim szerint határozottan kinevettek és őrültnek néztek. Én is annak néztem volna magamat. Reménytelen helyzetben egy ember alkudozni akar 10 kifejlett sárkánnyal? Nevetséges.

Ekkor megszólalt a vészcsengőm. Hisz én nem vagyok ember. Kétlábú vagyok, igen, de nem ember. Kívülálló vagyok, nem is akármilyen. Sárkányhatalommal rendelkező. Fúria vagyok, még ha nem is tudom melyik. Toronymagasan felettük állok a rangsorban. Egyáltalán azt sem értem, hogy volt képük megtámadni a Hófúriákat. Nekik, holmi északi dögevőknek. És emellé még van pofájuk nekem vicsorogni? Na, mindennek van egy bizonyos határa, ők pedig ezt átlépték!

Fogalmam sem volt honnan jönnek ezek a kifejezetten egoista és fellegzős gondolatok, de épp elegek voltak ahhoz, hogy felfűtsék az indulataimat. Akármennyire is meg akartam húzni magam valahol az előbb, most már legszívesebben felpofoztam volna magam az ötletért. Az egész testem égni kezdett. Magabiztosan húztam ki magam és néztem farkasszemet a velem szemben álló hüllővel. Mintha az a harci vágy, amit a zuhanással elveszítettem, most esett volna pont rám.

- Átfogalmazom: tűnjetek el a barlangból, vagy nem állok jót magamért! –közöltem vele ellentmondást nem tűrő hangon, de közben nyugodtan.

Erre megint kinevettek.

Nekem holmi kis nyamvadék kétlábú nem mondja meg, mit tegyek és mit ne! –fújt rám az egyik sárkány.

Nézz magadra, kicsi lány, pusztán ember vagy!

Darabokra tépünk, mielőtt észrevennéd!

Éreztem, hogy szemeim fellángolnak. A meghökkent hátralépésekből ítélve világíthatott. Rájuk vicsorogtam. Tombolt bennem a düh, de az okát nem tudtam megmagyarázni. Úgy éreztem magam, mint mikor Damian kihozott a sodromból a dokknál. Mikor a fekete köd ellepte az elmém. Most is közel jártam hozzá.

- Nem pusztán holmi ember vagyok! –kiabáltam velük.

A velem szemben álló sárkányok hátráltak pár lépést, összehúzták magukat. Nem csak az ő figyelmüket hívtam fel magamra, hanem a fent harcolókét is. Az összes sárkány leszállt a kiemelkedő jégcsapokra, vagy mellém a földre. Két csapatra oszlottak, mögöttem álltak a Hófúriák, előttem a Hólidércek. Körbevettek, megbámultak.

A vezérük egy kicsivel nagyobb példány volt, tele friss és régi sérülésekkel. Vadul ragyogó kék szemekkel nézett rám. Morgott és vicsorgott. Mintha még nem jutott volna el az agyáig, ki és mi vagyok és mit mondtam az előbb.

Sárkányok vagyunk –mondta egy hang. Mély volt, valószínűleg a Hólidérc főnökhöz tartozott. Xypia teremtményei. Nekünk holmi halandó, nyápic, kétlábú ember nem parancsol!

Rávicsorogtam. Egy részem igazat adott neki, a köd, ami ellepni készült, nem. Az háborgott. Emiatt pedig én is.

- Azt hiszem, nem értetted meg, amit mondtam –léptem hozzá közelebb. – Nem vagyok holmi ember, hogy így beszélj velem! Fúria vagyok, a leghatalmasabb a Kívülállók között, szerte e világon! Jóval az emberek, az angónok, lidércek és sárkányok felett állok! És azt mondtam, hogy TŰNJETEK EL INNEN! –üvöltöttem rájuk elködösült elmével.

Az egész hegy beleremegett a hangomba. Nem csak képletesen, szó szerint. A plafonról jégdarabkák hullottak le, itt-ott aprócska repedések futottak végig a falakon. Üvöltésem nem volt semmihez sem fogható, nem volt emberi. Távoli volt és ősi, eget rengető, akár egy sárkányé.

A Hólidércek hátrálni kezdtek. Nem csak a harcosok, de vezetőjük is. Behúzott nyakkal lépkedett távolabb tőlem. Megdöntötte a törzsét, mintha csak meghajolt volna, majd rámordult megmaradt társaira. A Hólidércek távoztak a jéghegyből. Éreztem és tudtam is. És szinte biztos voltam abban, hogy vissza sem jönnek.

Az alfa felüvöltött a hátam mögött, a Hófúriák pedig sorra követték. Üdvrivalgásnak hatott. Mintha ezzel ünnepelték és jelentették volna ki győzelmünket, ami valljuk be, nélkülem nehezen sikerült volna. A Fúriasikolyok hallatára kezdtem észhez térni. A fekete köd, ami ellepni készülte az elmémet, visszahúzódott valahová mélyre. Nem tudtam, mi ez és miért van ott, csak azzal voltam tisztában, hogy kifordít önmagamból. Önszántamból sosem beszéltem volna így egy sárkánnyal.

Egy pillanatra megszédültem. Támasztékot kerestem, és egy sárkányt találtam meg. El akartam húzódni és hosszasan bocsánatot kérni, de ő dorombolni kezdett. Ráismertem Alzirára. Hófúriám elkerekedett szemekkel pislogott rám.

:Tartalak, nyugi.:, mondta. Biccentettem egyet. :Eszméletlen voltál!:

- Én inkább ijesztőnek mondanám –tettem megjegyzést.

:Nélküled nem nyertünk volna.:

- Ebben azért nem vagyok olyan biztos.

A sárkányok sorra felszálltak és visszamentek az üregekbe. Felszálltam Alzira hátára, aki egyből felreppent és azon társai után vette az irányt, akik a fiókák felé mentek. Örömmel láttam, hogy több Hólidérc nem kísérelte meg a megtámadásukat. Megvolt – végül meg tudtam számolni – mind a tíz fióka, a sérültek, a nőstények és a két hím is. Utóbbiak rendelkeztek pár harci sérüléssel, de nem nagyon panaszkodtak érte. Hátracsapott fülekkel nézték, ahogy bemegyek a nyeregért, majd visszaülök Alzira nyakába.

Sárkányom abban az üregben keresett helyet, ahová először vezettek minket. Vagyis, azt hiszem abba. Csak akkor vettem észre, hogy sárkányom is nem egy sebbel gyarapodott, mikor leszálltam róla a nyereggel együtt. Volt egy karmolás a hátsó lábán, a nyakán, valamint egy nem túl mély harapásnyom az oldalán. Óvatosan simítottam meg a nyakát ért karomnyom mellett.

- Lefertőtlenítem, jó? –kérdeztem tőle.

Ő csak biccentett. Lefeküdt, és türelmesen hagyta, hogy végezzem a dolgomat. Nem volt túl mély seb, pár nap alatt be fog gyógyulni neki.

Az alfa lépett be az arra már kiürült barlangba, épp mikor az utolsó sebbel is végeztem. Méltóságteljesen lépett felém, mire felálltam. Úgy éreztem, egy felem akármennyire is nem szereti őt, meg kell adnom neki a tiszteletet legalább ezzel. Hisz mégiscsak ember vagyok, ő pedig egy alfa. Bőven magasabb volt, mint én, így konkrétan lenézett rám. Nyeltem egyet, de tartottam a szemkontaktust.

Szóval igaz? Érted, amit mondunk? Tényleg Fúria vagy? –kérdezte kissé bizalmatlanul. Bólintottam. Ő félrenézett, majd fújtatott egyet. El sem hiszem, hogy ezt mondom, de… köszönöm a segítséget, kétlábú!

- Öhm… igazán nincs mit –biccentettem. – Amúgy a nevem Hajnalpír. Ha esetleg…

Kétlábú maradsz –jelentette ki, mire védekezően felemeltem a kezeimet.

Az alfa felsóhajtott, majd kinézett a barlang száján. Ugyanezt tettem. A sárkányok nagy része sérült volt, kik enyhébben, kik komolyabban. Az alfa az utóbbi csapatot erősítette. Rengeteg karmolásnyom borította a hátát és a mellkasát is, a lábai véresek voltak a sasszerű légi harctól. Még szerencse, hogy a szívébe nem kaptak bele. Látszott rajta, hogy legyengült, de tartotta magát.

- Tudok segíteni –ajánlottam fel. Furcsálló pillantást vetett rám. – Ki tudom tisztítani a sebeidet, ha engeded. De megértem, ha nem. Nincs okod bízni bennem.

A sárkány hitetlenkedve meredt rám, majd Zirára nézett. Ő bíztatóan bólintott egyet.

:Ártani nem árt. Nekem is kitisztította őket. Könnyebben gyógyul majd.:

Az alfa megint megbámult. Természetesen nem vártam, hogy majd hanyatt dől nekem és hagyja, hogy a hasát vakargassam, miközben ő csahol, mint egy nagyra nőtt kiskutya. Tudtam, hogy sosem menne bele, így nem is lepődtem meg a válaszán.

Inkább kihagynám.

Biccentettem, jelezve, hogy tudomásul vettem. Az óriás Hófúria hátat fordított nekem és elindult kifelé. A barlang szájában megállt. Átsandított a válla felett, Alzirára pillantott.

Ügyesen küzdöttél kint, húgom. Apa büszke lett volna rád.

Ezzel távozott. Mindketten csak bámultunk utána, majd sárkányom szomorúan hátracsapta a füleit és az ölembe helyezte a fejét. Azonnal simogatni kezdtem, de nem tudtam, mit mondhatnék neki. Hirtelen nem tudtam, mivel deríthetném jobb kedvre. Most talán semmivel. Hagynom kellett, hogy meggyászolja az apját.

Hosszú percek teltek el, talán már egy óra is. Időközben egy nőstény hozott nekünk – vagyis Alzirának – egy kis halat. Zira megkínált egyel, meg is sütötte nekem. Evés közben rákérdeztem, ami már régóta bennem mocorgott.

- Miért támadhattak?

Hófúriám egy pillanatra abbahagyta az evést, de azonnal folytatta is.

:Nem tudom. A Hólidércek kiszámíthatatlanok és vadak. Sokkal vadabbak, mint mi, és vérszomjasabbak is. Utálom őket.:

- Elhiszem… de akkor miért jelezték a támadást? –céloztam ezzel a támadás előtti sárkányüvöltésre.

:Az nem egy Hólidérc volt, hanem egy őrködő Hófúria. Valószínűleg végeztek vele…:

Megint csend. A Hófúria visszafeküdt mögém, megint az ölembe hajolt. Kezdtem úgy érezni, hogy Zira nagyon nem kíván beszélni velem. Se senki mással.

Újabb néma percek. Aztán Zira hirtelen felkapta a fejét. Először nem értettem, miért, majd a következő pillanatban egy szárnyait próbálgató kis Hófúriafióka bukfencezett be a barlangba. Egy kis ideig csúszott a jégen, majd a csizmám orrának ütközve megállt. Hatalmas, égkék szemekkel pislogott fel rám, majd ugrott arrébb. Zira felálló fülekkel, oldalra döntött fejjel nézte a jövevényt. A kicsi felém szimatolt, mire Alzira felkacagott.

:Nyugodtan, nem harap.:

Volt ezt olyan érzésem, hogy ezt nem nekem mondja, hanem a fiókának. Ismét bekerítettek a vegyes érzelmek. Meg akartam simogatni, de tudtam, hogy nem szabad. A kis sárkány mégis egész közel merészkedett hozzám. Lassan kinyújtottam felé a kezem. Ő megszaglászta az ujjaim, majd sárkányomra sandított, aki bíztatóan bólintott. A Hófúria az ujjbegyemnek érintette a fejét. Meg tudtam simogatni. Finoman simítottam végig pikkelyes kis fejecskéjén, mire dorombolni kezdett. Visszahúztam a kezem. Ennyi emberrel való kontaktus pont elég neki.

De ő ezt nem így látta. Fogta magát és belemászott az ölembe. Összekuporodott egy aprócska hógolyóvá, a következő pillanatban pedig már szuszogott is. Persze az anyja nemsoká meg is jött. Hitetlenkedve nézett csemetéjére, aki egy kétlábú ölében aludta az igazak álmát. Alzira beszélt vele, mondta neki, hogy nem kell félnie, nem fogom bántani a kicsit. De nem bízott bennem. Fogta és elvitte.

A délután folyamán az emberrel találkozott Hófúria visszahozta nekem az íjamat és pár nyilamat, valamint a köpenyemet is megtalálta. Kissé fagyott volt és szakadt, de bőven használható. Azonnal magamra is terítettem. Alzira beszélt valamit az anyjával is, de nem mondta meg mit. Inkább jobbnak láttam, ha nem faggatom aznap semmiről.

Mire eljött az este, már hulla fáradt voltam. Fogalmam sem volt, mikor aludtam el, vagy hogy aludtam-e egyáltalán, és ha igen, akkor mennyit, csak az tűnt fel, hogy Alzira kelteget. Az orrával bökdöste a vállamat.

:Hajnal… kelj fel, hallod?:, szólítgatott.

- Mi az, Zira? –nyöszörögtem félálomban fél szemmel ránézve. Bűntudatosan csapta hátra a füleit a nézésemre.

:Hajnal, menjünk, jó? Nem szeretnék tovább itt maradni.:

- Tessék…?

:Csak… menjünk, oké? Kérlek! Tedd rám a nyerget és csak tűnjünk el mihamarabb!:

Nagyon úgy hangoztak a szavai, mint aki menekül a legnagyobb félelmei elől. Egyszerre volt könyörgő, de határozott. A barlangban már sötét volt, de ő lőtt egy bombát a jégre. Annak fényénél csatoltam vissza a hátára a nyerget. Nem tudtam, mire ez a nagy sietség, de inkább ráhagytam. Alig ültem fel rá, ő eloltotta a tüzet és kirepült a barlangból. Sosem éreztem még ennél csendesebbnek Alzirát. Olyan hangtalanul cikázott a jégfolyosókon, mint macska a fűben vadászat közben.

Majd a vaksötétséget felváltotta a csillagos ég.

Kint már elvonult a vihar. Vagyis, nagy része. A hó esett, de már nem olyan hevesen, mint mikor fedezéket kerestünk. Csupán enyhén szállingózott. Az eget a távolban sötét felhők borították, jelezve, akármikor jöhet a vihar következő hulláma, de Alzirát ez egyáltalán nem zavarta. Hisz mifelettünk és amerre tartottunk csak a csillagok és a hold látszódott. Csak repült előre elködösült elmével, tudomást sem véve semmi másról.

Ő nem nézett hátra, de én igen. Egyre távolodtunk a jéghegytől, ami egész a felhők fölé nyúlt. A távolban felvillanó villámok és a csillagok százezrei úgy tükröződtek vissza róla, mintha kristályból lenne. A szél süvített a fülem mellett, miközben bámultam. Sárkányom kifejezetten gyorsan repült, mint aki minél hamarabb maga mögött akarja hagyni a helyet.

Egy ideig fel sem sikerült fognom, mi történt az elmúlt órákban, az elmúlt napban. Túlvoltam egy kínos találkozáson Alzira családjával és egy győzelemmel zárult harcon a Hólidércek ellen. Rég volt ilyen mozgalmas napom. De már szükségeltetett egy kis akció.

Alzira valószínűleg ezt nem így gondolta. Úgy éreztem, ő ki akarja törölni az emlékei közül a mai napot. Nehéz lehetett számára újra otthon lenni, a személyekkel akik szerettek, de te magad mögött hagytad őket. Nem tudtam átérezni, de sejtettem milyen. Lehet, hogy hasonlót fogok érezni, ha valaha is visszatérek Hibbantra.

Alzira sérült nyakára simítottam a kezem.

- Minden oké…?

Hülye kérdés volt, a legidiótább, amit feltehettem. Nem, semmi sem volt nála rendben, ez tökéletesen látszott rajta, de már nem bírtam ki a feszült csendet, ami beállt közöttünk. Ő hátrapillantott rám, majd eleresztett egy sóhajt. Mélyről jövő, bánatos, bűnbánó sóhajt. Olyan igazit.

:Nem akarok beszélni róla…:
És nem szólt hozzám többet.